Szívszorító: agykárosult fiát egyedül neveli, most csak társaságra vágyik

Janika nem csak játszani akar vele, hanem szeretné végre megismerni a betűket. Karácsonyra persze egy „iga­zi” játékot is hoz neki a Jézuska, egy csipogós kiskutyát. Janika 30 éves.

– Kisfiam agykárosodással született – meséli az édesanya, Kovácsné Borsi Katalin.

– Az orvosok megmondták, amíg él, ellátásra és felügyeletre szorul. Nem hittem nekik. Abban bíztam, tán’ csak létezik valamiféle módszer, amivel javítani lehet az állapotán.

– Tizenhat éven keresztül nap mint nap biciklire ültettem őt, és kihordtam a Homokon lévő Révay Intézetbe, hátha...

Janika állapota azonban csak kis mértékben javult a hosszú évek alatt. A mai napig nem tud beszélni, csak kézzel képes enni, a mosdózást sem intézi egyedül. Édesanyja állandó gondoskodására és felügyeletére szorul. Egyedül egy percre sem lehet hagyni, múltkor is beszedte a gyógyszereket, amíg édesanyja a konyhában volt.

– Amíg élt az apja, könnyebb volt az életem. Ma már, így, hetvenévesen, egyre nehezebb egyedül viselni a terheket, fizikailag és anyagilag egyaránt. Kevés pénzből élünk, de azt igyekszem beosztani, hogy mindenre jusson. Reggelire például Janika vagy lángost kér vagy hamburgert. Mindennap. Ezért kora reggel, mielőtt a fiam felébred, útra kelek, hogy vagy ezt vagy azt vegyem meg neki a piacon.

Janikával nem egyszerű az élet. Ahogy felnőttkorba lépett a fiú, egyre kiszámíthatatlanabb, türelmetlenebb és agresszívabb lett. Néha még az édesanya is megijed tőle. Hiába mondták azonban a vékony, csöppnyi asszonynak, hogy adja intézetbe fiát, erre ő nem hajlandó.

– Az én gyerekem, én hordtam ki, én szültem meg! Amíg bírom, nevelem! – mondja határozottan Katalin, hozzátéve, kevés boldogság jutott neki az életben. A másik fia Németországban él, de nagyon ritkán látják. Katalin testvérei is már meghaltak, gyakorlatilag egyedül van a világon.

– Tudja, mi hiányzik a legjobban? Hogy beszélgetni tudjak valakivel. De még ezt sem tehetem meg, nem mehetek át a szomszédba se, mert nem hagyhatom magára Janikát. Az ajtót senki nem nyitja ránk.

Ezért volt nagy öröm, amikor becsöngetett hozzájuk a Mikulás. És még ajándékot is hozott! Egy használt számítógépet, mindennel „felszerelve”, hátha Janika megtanulja segítségével a betűket.

– Olvasni biztosan nem fog. De hátha felcsillan valami érdeklődés iránta... – reménykedik az édesanya, aki elmeséli, Kecse László, a Tiszaföldvári Polgárőség vezetője vitte el Janikának az ajándékot, természetesen Télapónak öltözve.

– Tőle kaptam a telefonomat is. Lelkemre kötötte, bármi baj van, szóljak neki, ha tud, segít mindenben – magyarázza Katalin.

Megtudjuk, a gépet Gődér Gábor önkormányzati képviselő adományozta a Kovács családnak. Gábor azt mondta, jó szívvel adta (annak ellenére, hogy még soha nem találkozott Janikával), és ennek nem is szeretne nagyobb feneket keríteni. A segítséget ugyanis nem kell „túlreklámozni”.

Katalin most abban reménykedik, olyan ember is akad, aki majd internetet tud a gépre „varázsolni”. Mert ő bizony nem ért hozzá.

Kérdésünkre, hogyan telik majd a karácsony, Katalin egy ideig csak hallgat... Majd mégis megszólal:

– Vettem Janikának egy csipogós, nyomkodós kiskutyát és több pizsamát is. Ennyi.

Hozzáfűzi, az ünnep náluk nem annyira vidám, mint máshol. És hogy ő mit kap a Jézuskától? Évek, hosszú évek óta már semmit.

– Én már nem is tudom, minek örülnék..., elszoktam az ajándékoktól! Tévénk már van. És teafőzőnk is – gondolkodik hangosan.

– Talán ruhának? Édességnek? Janika a Twix csokit szereti...! – derül fel egy kicsit az arca.

– De a legnagyobb öröm talán az volna, ha valaki meglátogatna, és eltöltene velem egy kis időt.