Szolnoki családanyák is körbefutották a Balatont

– Nem nagy teljesítmény! Főleg, hogy én voltam a „gyenge láncszem” a csapatunkban – legyint a kétgyermekes Telepovszki Olga, amikor a hétvégi Balaton Szupermaraton futásról kérdezzük. Olga háromfős „anyacsapatával” a harmadik helyet szerezte meg.

Hogy mindenki eldönthesse, a családanya csak szerénykedett-e, érdemes tisztában lennünk azzal, miről is szól ez a vetélkedés és milyen felkészülés előz meg egy ilyen próbatételt.

A Balaton Szupermaraton egy négynapos tókerülő verseny. A (pontosan lemért) 196 250 méteres táv teljesíthető egyénileg, párosban vagy 2-3-4 fős váltóban is. A napi szakaszokat tetszőlegesen oszthatják fel egymás között a csapattagok, így egy háromfős váltó esetében akár napi 15-20 kilométer egyéni teljesítéssel is megkerülhető a Balaton. A verseny nehézségét a szorító idő okozza.

– Az utolsó nap utolsó szakaszát én vállaltam. Hat perc előnyünk volt a negyedik helyen álló csapattal szemben. Már az elején elhúzott mellettem az első helyen álló futócsapat tagja, majd a másodiké is... és ott hallottam a hátam mögött a lélegzetét a következő lánynak is. Nem hagyhattam, hogy megelőzzön, dobogóra akartam kerülni! Nemcsak magamért futottam, hanem a többiekért is.

A végső szakaszt Olga önkívületben futotta, belül már sírt is... Harminchét másodperccel előzte meg a negyedik helyezettet, ennyi maradt a hatperces előnyből. A testnevelő tanárként dolgozó Olgának számos „miért” kérdést teszünk fel.

Vajon egy családanya miért veszi fel a futócipőjét, miért áldoz arra időt, energiát, hogy fusson? Miért megy bele testet-lelket próbáló küzdelmekbe, melyeket lehet, hogy elbukik?

„Mert így vagyok több, mint egy „hagyományos” feleség vagy anya.”

– Igen, kihúzom magam ilyenkor, hogy ezt is megcsináltam! Sokan mondják, hogy nekik a futásra nincsen idejük. Mindenkinek arra van ideje, amire szakít. Én például akkor megyek ki edzeni, amikor lyukasórám van – árulja el a több mint egy évtizede rendszeresen futó pedagógus.

A sport szeretete nyilván családi vonás lehet a Telepovszki családban. Olga testvére, a fogorvosként dolgozó Ágnes alkotta a futócsapat másik oszlopos tagját. Az idén 48 esztendős doktornő hetente legalább négyszer vág neki a feszültséglevezető hét-tíz kilométeres futásának. Hétvégente húsz kilométert fut, maratonra készülve harmincat is legyűr.

– A hosszútávú futáshoz be kell érni. Nem csoda, hogy egy-egy ilyen versenyen főleg harmincas, negyvenes nőket lehet látni. Sokan a magánéleti problémáikat kezelik ily módon, válás vagy haláleset után több nőnek ez a kapaszkodó. A legjobb, amit tehetnek – vélekedik Ági, aki főleg az „énidő” miatt választotta ezt az igen magányos sportot.

Ezekben a percekben, órákban rendezi a gondolatait, és ilyenkor frissül fel testben-lélekben. Ráadásul szereti a versenyeket, maga a kihívás okoz neki örömet. Nem mellesleg mint orvos és mint édesanya szeretne példát mutatni a kortársaknak, bebizonyítván, a futás nem korkérdés!

– Amikor a magánrendelésemet megnyitottam, azt mondtam magamnak: addig végzem a pluszmunkát, amíg nem megy a futás rovására. Úgy gondolom, megtaláltam az arany középutat – vélekedik a szintén kétgyermekes fogorvosnő.

Nem múlik el nap edzés nélkül

Szabó Krisztina (a szolnoki bronzérmes csapat harmadik tagja) katonaként dolgozik. Az egy nagylányt nevelő édesanya rutinos versenyző: már a 11. szupermaratont teljesítette.

– Nem múlik el nap edzés nélkül. Eshet, havazhat, lehet kánikula vagy fújhat a szél, én futok. Ha máshová nem fér bele az időmbe, hát felkelek ötkor a munka előtt, hogy tudjak edzeni. Vagy kihagyom az ebédet, hogy „elszökhessek” mozogni. Nekem a futás olyan, mint a fogmosás: az életem, a napi rutin része.

– Negyvenhárom éves vagyok. Tény, hogy negyven felett már több energiát kell belefektetni az ugyanolyan eredmény elérésébe, de amíg egy-egy versenyen van mérhető időm, addig minden rendben van. Ha nincs, az azt jelenti, hogy már nem futok.