Búcsúzni fáj

Ám kiderült, csak a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság megyei területére vonatkozóan hetente két-három kérelem érkezik be, hogy a hozzátartozók szeretteik hamvait a szőke folyóba vagy holtágakba szórják.

Az elhunyt testét ezzel ugyanúgy visszaadják a természetnek, mint egy hagyományos temetéskor – a természet azonban ebben az esetben nem a föld, hanem a víz.

Megyeszékhelyünkön például leginkább a Zagyva torkolatát, a Tiszaligeti Sportcsarnok és a vízi rendőrség előtti partszakaszokat szokták erre a célra kiválasztani a gyászolók.

Furcsa lenne mindez? Annak tükrében semmiképp sem, hogy ma már egészen elképesztő módjai is akadnak a búcsúzásnak.

Az Egyesült Államokban például rakéta segítségével ki lehet lőni az űrbe a hamvakat egy speciális kapszulában, de mélytengeri temetést is lehet kérni. És persze ott a másik véglet: amikor a gyászoló nem tudja, vagy akarja elengedni szerettét.

Urnáját otthonában őrzi, hiszen így úgy érzi, az elhunyt mégis a közelében marad. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, van, akinél soha nem múlik el a gyász. De enyhíthet rajta például a temetés módjának megválasztása – akár még életében kérte az elhunyt, akár egy hozzátartozó dönt a mikéntjéről.

Egyet azonban még a nehéz pillanatokban sem szabad elfelejteni: ha azt választják, hogy a hamvakat nem a temetőben, hanem valahol máshol helyeznék el vagy szórnák szét, előtte engedélyt kell kérni ehhez az adott terület tulajdonosától, kezelőjétől.

Egy biztos: akár a folyó viszi el a hamvakat, akár a föld fogadja be a testet, elengedni, búcsúzni mindig fáj.