Sok segítséget kaptak, mostantól ők akarnak segíteni másokon

– Hogy én hogy vagyok? Ilyet nem szoktak tőlem kérdezni… – az anyuka, Kiss Ágnes zavarba jön, másodpercekig gondolkodik, mit válaszoljon.

Hiszen az utóbbi öt esztendeje jobbára csak fiáról, Atiról szólt, nem róla. Töpreng, közben a szőnyegen játszó sérült gyermekét ­nézi… Az elmúlt időszakban a legényke rengeteget fejlődött, de még mindig nem szobatiszta, nem képes önállóan enni és beszélni sem tud.

– Az ember folyamatosan abban bízik, hogy egyszer majd minden rendbe jön és Ati ugyanolyan gyerek lesz, mint a többi. De a remény az évek teltével kezd halványulni.

– S bár hálás vagyok a sorsnak azért, hogy fiam ennyit fejlődött, néha mégis elcsüggedek. Ilyenkor jönnek a fejemben a zakatoló „miért” kérdések: miért kellett ennek megtörténnie, miért pont velünk… Ezért hát azt mondom, van, amikor boldog vagyok, de van, amikor korántsem.

Bár Ági a reményvesztett gondolataival maga küzd meg, a mindennapok nehézségeivel nincsen egyedül. Az édesapa, a nagymamák, Ági bátyja, sőt, a dédnagymama is rendszeresen besegít Ati gondozásába. Az édesanya hangsúlyozza, ha ők nem lennének, nem tudna megbirkózni a rá rótt feladattal.

– Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben soha, hogy jobb lenne ezt az egész küzdelmet feladni. Aztán lefekszem és másnap reggel kinevetem magam, hogy micsoda butaságok jutottak eszembe.

– Mert egy anya soha nem „fogy el”, egy anya mindig képes az újrakezdésre és annál sokkal többre is – állítja beszélgetőtársunk, miközben Ati az ölébe telepszik. A kisfiú egy sárga zenélős kacsát nyomkod, újra meg újra.

Ági lassan megnyílik és csak mesél, mesél… Ez a pár perc végre csak róla szól. Megtudjuk, nemrégiben egy házaspár látogatta meg a családot a Jászságból, majd’ háromszázezer forintot ajánlva fel a kisfiú terápiájára. Az édesanya szerint a találkozás egyszerre volt megható és vidám.

Mert olyan jó néha önfeledten beszélgetni másokkal, akik előtt nem kell folyamatosan erősnek mutatkozni! Szép emlékként maradt meg a látogatás. De beszél a bevásárlásokról is, ahol leplezetlenül megbámulják a fiát és nevetve a vajákos asszonyról, akit azért kerestek fel, hátha képes a csodatevésre.

– Azért ma már többre vágyom, mint pusztán a fiam­ gondozására… Kell, hogy azt érezzem, nem „csak” egy anyuka vagyok, aki egy sérült gyermeket nevelek otthon és lassan megbolondulok. Én pedagógus is vagyok, aki mindig is nagyobb toleranciával, empátiával, szeretettel álltam és állok más gyermekekhez.

Ezért hoztuk létre férjemmel az „Együtt Ádám Atival” Alapítványt. Majd öt éven keresztül csak fiunknak gyűjtöttünk pénzt, hogy megadjunk neki minden fejlesztési lehetőséget.

Most mi, én szeretnék segíteni másoknak, Ati sorstársainak. Ha kupakgyűjtéssel, akkor azzal. Ha beszélgetéssel, akkor azzal. Nem, ez nem pusztán a karitatív munkáról szól, hanem arról is, hogy bebizonyítsam, több vagyok, mint egy 24 órás betegápoló.

Csodaként emlegetik Atit

Ádám Attila egészségesen született a családba második gyermekként, de öt hónaposan vérmérgezést kapott, újra kellett éleszteni. Nyolc percig küzdöttek az orvosok az életéért, miközben agya jelentősen károsodott. Bár a szakemberek azt mondták, hogy a babának nem sok esélye van az életben maradásra, a kisfiú minden jóslatot megcáfolt.

Ati megtanult mozogni és járni. Talpra állását szinte csodaként emlegetik orvosai.

Két évvel ezelőtt pedig nagyon sokan, több százan fogtak össze azért, hogy a család megvásárolhassa azt a speciális, izomstimuláló betétekkel ellátott, kifejezetten Atinak varrt ruhát, melynek segítségével a fiatalember ma már szaladni is tud.