Egy méltóbb, jobb élet reménye foglalkoztatja Serfőző Simont

– Kiadványa voltaképp számvetés, benne rejlik életútja, és egyúttal a társadalmi korok, közegek lenyomata is, melyben benne élt.

– Bár a borítón az szerepel, „Összegyűjtött versek 1959-2019”, található benne néhány korábban íródott, ‘57-ből, ‘58-ból való is – árulta el az alkotó.

– Ezekbe belejavítottam, de csínján, hogy megőrizzem az eredetiségüket. De igazából 1959-től számolom alkotói indulásomat. Nyilván, a későbbi versekből sem válogattam be az összeset, mert akadtak azért rosszak is, amit nem volt érdemes javítani.

– Évekig kellett várni a megjelenése. Nehéz volt összeválogatni, hogy mi kerüljön bele a kötetbe?

– Az idők során megjelent köteteket lényegében csak egymás után kellett raknom, kis módosítással összeszerkeszteni. Van két olyan ciklus a könyvben, amit nem lehet elhelyezni megjelent könyvenként, például a gyerekversek, mivel az Égig érő nyár címmel megjelent összeállítás versei nem egy időben íródtak.

– A másik hasonló témakör Zagyvarékas hiedelemvilága. Nehezen találtam, milyen címet adjak a könyvnek. Nehéz szülés volt, mert olyat szerettem volna választani, ami összefogja azt az időszakot, amit ez a válogatás felölel, és ad egy képet rólam is. „Arcunk az ég” – ez azt tükrözi, hogy magunkat fölemelve próbáltam megragadni az összeállítás lényegét. Van is olyan vers a kötetben, ami, ha nem is ennyire direkten, de erről szól. „Felöltözöm mennybe, földbe, / s kiállok a mindenség elé. / Megismerhet isten, ember. / Arcom körben a messzeség” – írtam a Ha mégis című versben.

– De nem a kötet összeállításával járó munka tartott sokáig, hanem a kiadás, hiszen egy könyv pénzbe kerül. Nem is kevésbe, főleg, ha keménytáblás. Én pedig ragaszkodtam ehhez, mert úgy vélem, egy igazi könyvnek külsőleg így kell kinéznie, így vehető kézbe. Azt pedig mindenképpen szerettem volna, ha méltó kiadvány születik. Három éven át húzódott a megjelentetése, a kiadó csak mostanra tudta a szükséges pénzt összegyűjteni. Ezért szinte nincs is sehol hirdetve, hiszen az is pénzbe kerül. Nekem sem jár utána honorárium. Csak az az öröm, hogy számot tudtam adni arról a hatvan évről, melynek termése itt van együtt.

– Milyen érzés volt végre kézbe fogni a könyvet, amikor végre elkészült?

– Meglepő volt, épp a könyvbemutató előtti napon történt. Pünkösd után, kedden mentem be a kiadóba, és akkor szembesültem vele, hogy milyen lett. Megállapítottam, hogy nem is rossz. Örültem neki. Megelégedéssel tölt el, hogy így együtt kézbe vehetők a műveim. Persze, ha majd eltelik valamennyi idő, egy év, úgyis kritika alá veszem... Az összeállításnál szembesülni kellett a múltammal, az eseményekkel, azokkal a viszonyokkal, amelyek az én sorsom is meghatározták. Kétségtelen, hogy vannak jó érzéseim, de olyan is, hogy ezt vagy azt azért jobban is meg lehetett volna írni.

– Visszatekintve, hogy érzi, ars poeticája változott-e az évek folyamán? Korábban a fiatalok elvándorlása foglalkoztatta, és az a kérdés, hogy lesz-e hová visszatérniük.

– Máig ez foglalkoztat! Én is azok közé tartozom, akik elvándoroltak, hiszen elmentem én is Zagyvarékasról. Csakhogy akkor mi még országon belül vándoroltunk, elhagytuk a falvakat, tanyákat. Most viszont az országból mennek el a fiatalok. Mind a kettő fájdalmas elszakadás. De nekünk még megmaradt egykori otthonunk, a templom, a temető, a rokonság, az ismeretségi kör. De akik innen messzebbre mennek, azoknak megmarad-e a szülőföld, amit elhagynak?...

– Foglalkoztat az is, hogy méltóbb, jobb életet szeretnénk élni mi is, és hogy ez miként volna lehetséges. A rendszerváltáskor azt gondoltuk, hamarabb elérjük a gondtalanabb, egyszerűbb életet. Hát, nem úgy néz ki... Alkotó emberként azt nem tudom, mi lenne, ha nem írnék verseket, prózákat, nyilván akkor is foglalkoztatnának ezek a gondolatok. Azt hiszem, valójában egy kettős élet: élem a magam hétköznapi életét, és jelen vagyok egy olyan régióban is, amit az irodalom magaslatai képviselnek. Vajon tényleg ott járok-e? – ez a nagy kérdés. Vajon tényleg olyat tudok-e alkotni, ami igazi irodalomnak minősül? Mintha úgy tűnne, manapság nem fontos az irodalom...

– Meggyőződésem, hogy nagyon is az! És nem hárítom senkire az irodalom elszürkülésének okait, azt, hogy kevesebb figyelem fordítódik manapság az irodalomra. Csak fölteszem a kérdést: miért van ez így? Sokkal gazdagabb életet élhetnénk, ha az irodalom is ugyanúgy része lenne mindennapjainknak, mint minden más, ami egy ember életét jelenti a születéstől a halálig.

– Olvasókkal szokott találkozni?

– Igen, persze. A szolnoki könyvbemutató előtti napon Székesfehérváron voltam, következő napon Miskolcon. Ezek persze kivételes alkalmak, de azért megfordulok olyan környezetben, ahol találkozom olyanokkal, akik értően fordulnak az irodalom felé. Tagja vagyok a Magyar Művészeti Akadémiának, az Írószövetségnek, itt azokkal az alkotótársakkal érintkezem, akikkel a problémáinkat is megbeszélhetjük, próbálunk megoldást találni, segítséget kapni ahhoz is, hogy eljussunk az olvasókhoz.

– Jó volna, ha nemcsak Budapesten lenne művészeteket befogadó, értékelő közeg, hanem a vidéki városokban is, így tudna kisugárzódni az emberek felé az a kultúra, ami Magyarországon megterem. Az az álláspontom, hogy azt irodalomnak részt kellene vennie a mindennapok küzdelmeiben, a közéletben, a politikai életben.

– De ha én nem is szeretek egy alkotást vagy azt kevesen olvassák, nem jelenti, hogy ki kellene tiltani az irodalmi életből, minden értéknek megvan a maga helye, csak meg kell találni. Ebben pedig segítsenek a kiajánlók, az irodalmárok, a tanárok, a kritikusok, irodalomtörténészek, akik eligazítják az embereket, mire figyeljenek, mi az, ami igazi értékeket hordoz.

Névjegy

Név: Serfőző Simon

Született: 1942. október 24.

Foglalkozás: író, költő, drámaíró, a Felsőmagyarország Kiadó alapítója és vezetője, az Új Holnap munkatársa volt

Felesége Anga Mária meseíró, költő

Díjai: Radnóti-díj (1979), József Attila-díj (1991), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Kölcsey-díj (1994), Balassi Bálint-emlékkard (2008), Kossuth- díj (2016)

A Magyar Művészeti Akadémia tagja

Serfőző Simon költő másfél éve töltötte be a hetvenötödik életévét, erről itt írtunk.