Messze földön híres volt a halottak búcsúztatásának szolnoki módja

Egész kultúránkban honos a siratóasszonyok évezredekre visszatekintő intézménye. Nem csupán magyar, szorosabban véve alföldi szokásról van szó, többek között már a régi görögöknél is létezett, meg benne van a Bibliában is. A Szentírásban a halottakat nem csak a családtagok, a hozzátartozók vagy a barátok, vagyis közvetlen környezete búcsúztatta el a földi világtól, hanem ágyánál megjelentek a hivatásos siratók is, akiket ezért fizettek.

Akkor még jobban megadták a módját, mivel megszaggatott ruhában, hamuban ülve magasztalták a megboldogult erényeit és siratták az ő, valamint a hátramaradottak sorsát. No, ez a szakma Vörös János szerint Szolnokon nem kereste volna meg a hideg vízre valót sem. Itt elvégezték helyettük a munkát pusztán barátságból, sőt akkora zajjal és átéléssel, aminek messze földön híre volt.

Városunkban nem az esetenként többpapos fényes szertartás, vagy a hosszú, szívhez szóló, könnyfakasztó búcsúztató jellemezte a végtisztességet. Mivel többségében szegény nép lakott errefelé, legtöbbnek talán nem is futotta volna a rávaló. Maguk az itt lakozó ferencesek sem voltak a pompa és a nagy felhajtás elkötelezett hívei, úgyhogy minden adott volt egy sajátos népszokás elterjedéséhez.

„Mi hát itt a speciálisan szolnoki?” – kérdezi Vörös János. „Megkönnyezik, elsiratják a kedves halottat máshol is. De oly fájdalmasan, oly megindító, hangos zokogással talán sehol el nem siratják, mint itt. Ráborulnak a koporsóra máshol is, de fájdalomtól annyira megtört, a koporsót ölelő, átkulcsoló, szinte ráfekvő gyászolókat máshol nem találni. Mindezt szemléltetni, leírni megközelítőleg sem lehet; látni, hallani kell ezt. Vannak itt siratóasszonyok is, de szinte más természetűek, mint egyebütt. Csupa szokásból felkeresik a halottas házat, hogy kisírhassák magukat. Ott vannak a temetéseken, együtt zokognak a gyászolókkal, sőt túlharsogják azokat. Nem hívta, nem fogadta őket senki, nem is várnak fizetést senkitől. A sírás náluk, úgy látszik, lelki szükséglet, a zokogás lelki gyógyszer”.

Eddig rendben is volna a dolog, de az egykori krónikás beszámolója végén azért némi kritikát is megfogalmaz ezzel a lelkülettel szemben:

„Ha egymást életükben úgy szeretnék a szolnoki atyafiak, mint amilyen szívet rázóan meg tudják siratni földi pályát végzett rokonukat, ide jöhetne Csonka-Magyarország minden lakója egyetértést, kölcsönös megbecsülést tanulni és remélni” – áll a kissé szkeptikus beszámoló végén.

Azt hiszem, Vörös Jánosnak igaza van ebben. A siratóasszonyok, meg a hangos jajveszékelés fölött, legalábbis mifelénk, jórészt eljárt az idő. Egy dolog ellenben nem sokat változhatott azóta sem. Nem egyszer a végső számadásnál próbáljuk, legalábbis szóban, ma is jóvátenni azokat a dolgokat, amiket életünkben a megboldogulttal szemben tettünk. Ez maradandó emléke maradt a régi siratások korának.