Negyvenhét éve disszidált, azóta 9 könyvét adták ki az államokban

– Meséljen kicsit gyermekéveiről, hol nőtt fel és végezte tanulmányait?

– Kunmadarason születtem, ahol a szovjetek egyik legnagyobb katonai repülőtere állt. Édesapám ott dolgozott helyi pékmesterként. Középiskolai tanulmányaimat Szolnokon végeztem, a gépipari technikumban, 1968-ban. Az iskola befejezése után a Fővárosi Gázművekhez kerültem, mint műszaki ellenőr. Egy jó barátommal 1972 augusztusában elhagytuk az országot, disszidáltunk.

– Miért tették ezt?

– Őszintén szólva nem mondhatom, hogy üldöztek vagy éheztem, sőt, nagyon élveztem a fiatalságomat. A budapesti életbe is hamar beilleszkedtem. A válasz inkább az, hogy kalandvágyból. Akkor még mi, magyar fiatalok csak úgy mehettünk nyugatra, ha kiszöktünk. Kíváncsi természetű voltam, szerettem olvasni, szerettem volna tudni, mi van a másik oldalon.

– Hogyan és hová szöktek pontosan?

– Jugoszlávián keresztül, először turistaútlevéllel. Zágrábig szólt a jegyünk, utána már bujkálva, potyautasként utaztunk tovább Fiuméig, ahonnan autóstoppal mentünk tovább az olasz határig. Itt az éjszaka leple alatt gyalog szöktünk át. Hajnal ötre értünk Triesztbe, az úgynevezett „szabad levegőre”. Két-három hétig csavarogtunk Olaszországban, amikor találkoztunk egy amerikai lánnyal. Elvitt minket az ottani amerikai nagykövetségre, ahol segítettek, és elhelyeztek minket egy menekülttáborban.

– Meglepődtünk, hiszen rajtunk kívül legalább ezer menekült, magyarok, csehszlovákok, jugosz­lávok, lengyelek, bolgárok is voltak ott. Mindenkinek jeleznie kellett, hogy hová szeretne továbbmenni. A legtöbben természetesen az Egyesült Államokba, Ausztráliába vagy Kanadába készültek, de mi Dél-Afrikát választottuk.

– Miért?

– Nagyon sokat olvastam róla és kíváncsi voltam az országra. Rábeszéltem a barátomat is. Ennek előnye is volt, nem kellett várnunk 12–16 hónapot, vagy akár két évet, mint a többieknek, minket három hónap alatt kivittek. A dél-afrikai kormánynak nagy szüksége volt szakemberekre, és mi mindketten szaktudással rendelkeztünk.

– Ott éltem kisebb-nagyobb megszakításokkal 15 évig. Nagyon érdekes ország. Olajfinomító cégeknél, arany- és gyémántbányáknál dolgoztam tervezőként. Elvégeztem mindeközben egy bányamérnöki szakot, és egészen 1986-ig így dolgoztam. Volt egy nagyobb megszakítás, 1977-ben átmentem Nagy-Britanniába, ahol az északi-tengeri olajkutatásokon dolgoztam, mint tervezőmérnök. Akkor ismerkedtem meg akkori feleségemmel, visszamentünk Dél-Afrikába, megszülettek a gyerekek.

– Mivel a feleségem nem odavaló, a rokonai pedig noszogatták, hogy költözzön ő is Miamiba, ráadásul a politikai helyzet kezdett bizonytalanná válni, eladtunk csapot-papot, és átköltöztünk az Egyesült Államokba 1986-ban. Azóta ott élek. A magyar mellett dél-afrikai és amerikai állampolgár is lettem. Magyarnak vallom magam, de azokat az országokat is tisztelem és szeretem, ahol befogadtak.

– Milyen időközönként jár haza és milyen céllal?

– Kezdetben, amikor Dél- Afrikában éltem, nem volt diplomáciai kapcsolat Magyarország és Dél-Afrika között. Tíz évig nem engedtek a magyarok hazatérni bennünket, távollétünkben elítéltek minket tiltott határátlépésért. Többször is adtam be kérvényt a londoni magyar követségen keresztül, de még csak nem is válaszoltak. Végül, 1982-ben megkaptam a vízumot, és akkor először hazajöhettem.

– A szülei mit szóltak ahhoz, hogy elment és nem láthatják?

– Sírtak. Sokat sírtak... Pláne egy vidéki településen, mindenki tudta, hogy ez a gyerek disszidált, azokban az időkben az első három-négy évben szinte szégyenteljes dolognak számított. De ahogy az évek mentek, állandóan leveleztem, néha telefonáltam nekik, és támogattam őket anyagilag is, egyre büszkébbek voltak rá.

– Dél-Afrikából háromszor utaztam haza, Amerikából minden évben jövök, a szüleim még mindig élnek. Édesapám 93, édesanyám 91 éves, a szolnoki idősek otthonában laknak. Már csak én vagyok egyetlen élő gyermekük, vagyis egyrészt szeretetből is jövök, másrészt kötelességemnek érzem a szüleim támogatását, segítését.

– Mikor és minek a hatására kezdett el írni?

– Még 1971-ben írtam egy regényt. Ekkor még a gázműveknél dolgoztam, az egyik titkárnő gépelte le munkaidő után. Miután elkészült a könyv, beadtam a Kortárs című magazinnak, nem fogadták el. Amikor behívtak a kéziratért, a főszerkesztő a fülembe is súgta, hogy jobb, ha elégetem, hiszen egy szatirikus kritika volt az akkori szocialista Magyarországról.

– Ennek ellenére írásvágyam nem csillapodott. Az elmúlt 10-12 évben több időm lett, a gyerekeim felnőttek, önálló életet élek. Az Egyesült Államokban eddig kilenc kötetemet adták ki, kettő Magyarországon is megjelent, legutóbb a Hogyan éljük túl Amerikát? Ez egy huszonegy fejezetből álló könyv, amely sorra veszi azt, hogy amikor belép valaki az országba, milyen nehézségekbe ütközhet, és hogyan juthat át ezeken. Például vám, munkavállalás, a gyerekek iskoláztatása, fegyverviselés. Minden fejezetet igyekeztem tömören megírni, hogy érdekes és hasznos olvasmány legyen.

– Mi az, ami mégis jó, pozitív ebben az országban?

– Üzletet például nagyon könnyű nyitni. Bármilyen ötlete van valakinek, ha van rá kereslet és dolgozik érte az illető, abból nem csak pénzt, de milliókat is lehet kovácsolni. Amerika az ötletek tárháza, a bürokrácia pedig elenyésző a többi országhoz képest. Azért arra figyelni kell, hogy közben a konkurencia is óriási. Például hiába sikeres a cég 20–25 éve, ha egyszer is hibázik, a kuncsaft megy a másikhoz. Nincs üzleti hűség, mindent a pénz mozgat.

– Maguk az emberek általában milyenek?

– Az indián lakosságon kívül természetesen már nem létezik a szó szoros értelmében vett eredeti amerikai lakos, mindenki bevándorló. Akiknek a családja ott van már 150–200 éve, azok nagyon befogadóak és barátságosak – persze kivétel mindenhol van. Talán annyi a hiányosságuk, hogy keveset tudnak a külvilágról. Ez talán azért is van, mert elértek egy olyan gazdasági színvonalat, hogy olyan nagy szükségük nincs más országra, a területük is óriási. Az átlag amerikai nem nagyon utazik külföldre.

– Mit nevezne a legnagyobb nehézségnek, amellyel egy bevándorló szembesülhet?

– Talán a munkavállalás. Ettől függ ugyanis leginkább, hogy milyen színvonalú lakhatási körülményeket talál, és ha van gyermek, ő hová jár majd iskolába. A munkahelyekről nagyon hamar kirúgják az embert, hiszen minden cég profitorientált, ezt pedig csak akkor tudják elérni, ha a dolgozók a maximumot nyújtják. Ráadásul Amerika egyik sarkalatos kérdése az illegális bevándorlás. Bár 12 millió illegális bevándorlóról tudnak hivatalosan, de lehet, hogy ez a szám a duplája. Mivel nem rendelkeznek megfelelő dokumentációkkal, olcsóbban dolgoznak, amit ki is használnak a munkáltatók. Vagyis egy megfelelő papírokkal rendelkező európai bevándorlónak nem csak az állampolgárokkal kell megküzdenie a munkahelyekért, de az illegális bevándorlókkal is.

– A munkavállaláson kívül az egészségügyet is mondhatom, hiszen akinek nincs biztosítása, annak nem jár az egészségügyi ellátás. Nem csak az illegális bevándorlókra jellemző ez, az állampolgárok között legalább 40–50 milliónak nincs biztosítása, de ha van, még így is nagyon drága az ellátás. A legtöbb egészségügyi intézmény magánkézben van.

– Összességében mi volt a célja ezzel a könyvvel?

– Hét éve van standom az Egyesült Államok egyik jelentős könyvkiállításán, ez a kötet fogyott leginkább. Sokan mondták nekem, hogy le kellene fordítani más nyelvre is. Mivel járok haza, arra gondoltam, hogy magyarra is lefordíttatom. Így jelent meg Magyarországon.

– Tapasztalatom szerint az átlagember elképzelése Amerikáról kicsit rózsaszín. Persze ebben nagy szerepe van a filmeknek és a médiának. Az amerikai kultúrában nagyon erősen benne van, hogy saját magukat állítják a középpontba, néha jogosan, néha nem. Ezért szerettem volna tárgyilagosan bemutatni, hogy nem mind arany, ami fénylik, szerettem volna segíteni a bevándorlóknak azzal, hogy bizonyos buktatókra felhívom a figyelmet.

– Ez egy nagyon szép, nagyon érdekes ország, de nehézségekkel is meg kell küzdeni. Aki ezt átvészeli, nagyon megedződik. Aki nem, annak nem való ez az ország. Amerika olyan, mint egy óriási svédasztal. Minden van rajta, de nekünk kell választani, és amit választunk, azt magunknak kell megemészteni...

Egy nehéz időszakról, a börtönéveiről is írt

Fazekas Istvánnak eddig kilenc kötete jelent meg az Egyesült Államokban, egyik könyve arról az időszakról szól, amikor három évet egy amerikai börtönben töltött.

– Nem akarom teljes mértékben az amerikai igazságszolgáltatást vádolni, de bizonyos mértékig ennek lettem az áldozata. A kilencvenes évek elejétől a végéig a megyei tűzoltó-kapitányság alkalmazásában álltam, mint műszaki főellenőr. A tűzoltóságnak volt saját műszaki osztálya, melynek én voltam az egyik vezetője.

– Emellett, mint tűzvédelmi mérnök vezettem egy céget, amelyre nekem, mint egy magas beosztásban álló alkalmazottnak, írásbeli engedélyt kellett volna kérnem. Ezt én megkaptam szóban az akkori főnökömtől, csakhogy közben nyugdíjba ment, én pedig elhanyagoltam írásban engedélyt kérni az új főnöktől. Megvádoltak összeférhetetlenséggel, megfosztottak a beosztásomtól, és elítéltek három évre – meséli a nehéz időszakról.

Arra, hogy hogyan lehet túlélni egy amerikai börtönt, hamarosan a hazai olvasók is választ kaphatnak. A tervek szerint ugyanis ezt a kötetet is kiadják Magyarországon.