Mai napig emlegetik Lukácsi Huba magyaróráit

A Tiszaparti, valamint a Verseghy gimnázium hajdani tanára menekülni kényszerült a megyeszékhelyről, mégis, a jó emlékek miatt, örömmel gondol vissza az itt eltöltött időszakra.

Nem a magas életkora, hanem a manapság gyorsan hanyatló egészségi állapota miatt volt kissé nehézkes e portrét elkészíteni Huba bácsival. Szellemi frissességéből, akárcsak lelki erejéből mit sem veszített, ez pedig – remélhetőleg – interjúnkból is kiderül.

– Tősgyökeres jász felmenőim vannak, én azonban Egerben jöttem a világra. Édesanyám már erősen vajúdott, apám pedig – aki orvos volt – féltette gyenge testalkatú feleségét a negyedik szüléstől. Ezért a kollegialitás intézményét kihasználva, hamarjában beprotezsálta az ottani, magas fokú ellátottságú szülészeti osztályra, ahol végül világra jöttem.

– Az apácák által fenntartott elemi iskolai, majd a gimnáziumi tanulmányok, valamint a forradalmi szelek már Nagykőrösön értek el. Mivel addigra már számos iskolai fellépéseken szerepeltem és különböző szavalóversenyeken is sikereket értem el, no meg tizenhat évesen, akkorra már igencsak nagy hévvel buzgott bennem a honfi vér, így a gimi előtti Hősök terére kiállva kiáltottam világgá Petőfi Nemzeti dalát. De nem csupán ezt jegyezték fel bűnömnek az elvtársak, hanem eleve elrendeltetett istenhívő mivoltomat is – emlékezik nagykamaszkori „viselt dolgaira” Huba bácsi.

Akit többszöri megbélyegzése miatt első jelentkezései alkalmával nem vettek fel az egyetemre. Budapestre egyáltalán nem, évekkel később Debrecen „kegyelmezett” meg neki. Az akkor éppen Kossuth Lajos nevét viselő tudományegyetemen ismerte meg tíz évvel fiatalabb feleségét, Incit is, akivel, friss diplomájukkal együtt, 1965-ben érkeztek meg Szolnokra, pályakezdő tanárokként.

– A Tiszaparti gimnáziumba vettek fel bennünket. Nekem magyar–angol, a feleségemnek orosz–latin oklevele volt. Én azonnal kaptam három végzős osztályt, magyarból kellett leérettségiztetnem őket. Amikor az első alkalommal az egyikbe bementem, az egész társaság háttal ült a katedrának – ezzel nyilvánították ki, hogy szerfelett kedvelik az elődömet, Gelléri Juditot, és erre fel jön valaki, aki negyedik osztályban átveszi őket, ami felháborította őket. Gondolkodtam, mit csináljak: szóljak az igazgatónőnek?

– Aztán rájöttem, ezek a gyerekek éppen olyan vagányok, mint amilyenek mi voltunk ennyi idős korunkban, úgyhogy belefogtam a magyarórába. Bemutatkoztam, és arról kezdtem beszélni, milyen elképzeléseim vannak a magyartanításról. Idővel felém fordult valaki, aztán még valaki, majd a többiek is, sorban, végül egy fél óra múlva már mindannyian a „jó irányba” néztek. Hat évet töltöttem itt, majd harmincegy évesen a Verseghybe kerültem – meséli a régmúltat Lukácsi tanár úr.

– A városnak akkor is igen rangos színházi társulata volt, olyan fiatal színészekkel, mint Csomós Mari, Papp Zoltán, Szombati Gyula, Szakácsi Sándor, Kránitz Lajos, Vajda László, Hollósi Frigyes és még sokan mások. Színházba és a színészklubba járó ember lettem, s időnként, a népdalgyűjteményeimet elénekelve, rendszeres gitáros előadója lettem egyik gimnáziumi kollégám, Borhy Tibor kéthetente, az Árkád presszóban zajló irodalmi estjeinek. Itt lépett fel egyébként Mensáros László is, akinek a Huszadik század című estje akkoriban eget rengető volt.

– Ekkorra már, mint annak idején sokakat, engem is megfigyeltek. Egy ideig nem zavart, ám amikor behívattak a művelődési osztályra és az ottani vezető határozottan megtiltotta, hogy Himfy Ferenccel, Szolnok legendás plébánosával továbbra is baráti kapcsolatot ápoljak, illetve jelezte, hogy egy fiatalokat oktató gimnáziumi tanár csak ateista lehet, tulajdonképpen érzékeltették, hogy távoznom kell a városból. Noha igazgatóm, Hack Márton bátran kiállt mellettem, mégis 1975 körül mennünk kellett – részletezi Szolnokról történő kiűzettetését Huba bácsi.

Aki végül – miután a hatóságtól továbbra is megfigyelten több iskolában is tanított – 1980-ban a fővárosi József Attila Gimnáziumba került. Az intézmény a Kádár-korszak előtt és után a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium nevet viselte és viseli. Az iskola neves szabadelvű műhely hírében állt, ahol meghúzódhattak olyan emberek is, akik nem voltak a rendszer föltétlen hívei, ne adj’ isten, még vallásosak is voltak.

A rendszerváltásig az iskolavezetés és a tantestület minden tagját feljelentették, így Lukácsi Hubát is. Ám nem tört meg, megalapította az intézet országosan is jelentős színjátszó körét, amely 1991-ben felvette a Latinovits Zoltán Diákszínpad nevet, és amelyet néhány évvel ezelőtt még személyesen is irányított.

Volt idő, amikor önálló estjeivel járta az országot, saját gitárkísérettel magyar, francia, angol, indián, olasz és görög népdalokat énekelt. A magyar népdalok és balladák hiteles tolmácsolásáért a Magyar Rádió elnöksége Nívódíjban részesítette. Lukácsi Huba a Szent István Társulat Katolikus Könyvkiadó lektoraként és műfordítójaként is tevékenykedett.

A tanár úrnak 2012-ben odaítélték a Pro Communitate Újbuda díjat és a Szent Imre-emlékérmet, 2013-ban megkapta a „Szolnokért” Emlékérem Arany fokozata kitüntetést, 2014-ben a „Bonis Bona” életműdíjat, 2016-ban a Magyar Örökség díjat, 2019-ben pedig az Ezüst Pelikán díjat.

Cikkünk főoldalon található fotója 2013-ban készült, a „Szolnokért” Emlékérem Arany fokozata kitüntetésének átadásán.