Nehéz letenni a poharat és megküzdeni a démonainkkal

Megmentettem a saját életemet. Kibékültem a családommal – ezek gyógyult emberek mondatai. Azoké a bátraké, akik képesek voltak eltépni függőségük láncait. Cikkünkben róluk és a kitartásuk ajándékairól olvashatnak.

A szenvedélybetegségek közül a legelterjedtebb talán az alkoholizmus. A tévhitek ellenére elsősorban az italfogyasztás rendszerességén van a hangsúly, nem a mennyiségén. Így a mindennapi „de csak egy sör volt!” nem mentség. Az már figyelmeztetés. A tagadás pedig kéz a kézben jár a függőséggel. A „beteg” nem képes meglátni, hogy bajban van. Pedig a külső jelek egyre gyűlnek. A szervezet idővel komoly tünetekkel figyelmeztet, a családi és társas kapcsolatok változásairól ne is beszéljünk. De sokszor ez sem elég.

Egy alkoholistával egy fedél alatt élni nem azért nehéz, mert megbízhatatlan, ingadozó kedélyállapotú vagy éppen agresszív. A tehetetlenség a legkiábrándítóbb a helyzetben. Szinte őrjítő a tudat, hogy nem létezik megoldás. Hiszen „ő jól van, neki nem kell segítség.” Ez a hozzáállás végül ellehetetleníti az együttélést. Ha pedig nincs hajlandóság a változtatásra, akkor a család és a barátok lépnek ki az ördögi körből.

Nem tudom, milyen érzés lehet függőnek lenni, de jól ismerem Bátoa másik, tehetetlen oldalt. Ezért csodálom azokat, akik szembenéznek a démonaikkal, és elindulnak azon a rögös úton, ami egy vélhetően jobb, de mindenképpen tiszta élet felé vezet. Hiszen segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Az első lépés pedig azzal kezdődik, hogy őszinték lesznek. Önmagukhoz.