A kocsma is olyan, amilyen tartalommal a közönség megtölti

Tizenkét évig laktam ilyen intézmény fölött, ami nem volt könnyű időszak. Főleg amikor az alkohológiai tanszék hajnalban az ablakom alatt vitatta meg a világ dolgait. De volt szerencsém még női pankrációhoz is, kár, hogy kései időpontra tették a műsort.

Érthető módon nem ráz meg különösebben, ha végleg bezár egy közülük. Erre is látni példát, észrevehetően fogy a becsületsüllyesztők száma Szolnokon. A többi meg csendesebb, mint régen. Az első csapást valószínűleg a játékgépek kitiltása mérte rájuk, mert azokban legalább annyi pénz tűnt el, mint ami lefolyt a szomjas torkokon. A játékfüggés is van olyan erős rabság, mint az alkoholizmus.

A másik ok, ami miatt a kocsmáknak kezd leáldozni, szintén szenvedélybetegség. Italhoz, vagy más agyzsibbasztóhoz akkor nyúl valaki, ha valami benső hiányban szenved. Erre pedig ma már új pótlék is van. Nap mint nap tömegével láthatjuk az utcán, amikor mobiljára meredve jön velünk szembe valaki, vagy padon ülve nyomkodja az érintőképernyőt. Olyan érzelmi magány ez is, mint amikor a pultot támasztja az ember. Ráadásul olcsóbb az alkoholnál és bármikor kéznél van.

De azzal is tartozunk az igazságnak, hogy nem mindig magukkal a kocsmákkal van baj. Mindig voltak olyan poharazgató helyek is, amik nem a berúgásról, hanem egy-két pohár ital melletti csendes beszélgetésről szóltak. Egyszóval a kocsma is olyan, amilyen tartalommal a közönség megtölti. Önpusztításra meg nélkülük is akad elég lehetőség.