Néhány nap után már anyának szólítják a nevelőszülőt

Szemei, vonásai munkával töltött évekről árulkodnak, tekintete mégis szeretetteljes, bizalmat árasztó. Közel harminc éve dolgozik nevelőszülőként. Generációk sorának tanította meg, mit jelent a biztonságos otthon és a szerető család.

– Huszonöt éve fogadtam az első gyerekeket. Sajnos családi tragédia történt, a nővérem gyermekei kerültek hozzám. Akkor egy pillanatig sem gondolkodtam! Nekem is van három saját gyermekem, de soha nem tettem különbséget közöttük – kezdi. Az emlékek, élmények gyorsan előtörnek. Ahogyan a kicsik cseperedtek, az akkori tanácsadója megkérdezte, hogy volna-e kedve hosszútávon ezzel foglalkozni.

– Feltettem magamban a kérdést, hogy biztosan akarom? Egy nagyon erős igent súgott a belsőm! – idézi fel. Büszkén meséli, hogy ezidáig tizenöt gyermeket nevelt fel. Jelenleg három kicsivel és két nagyobbal élnek együtt. Az ovisok mellett van egy középiskolás, aki kollégista. A legidősebb pedig már saját keresettel rendelkezik, de még otthon él. Rozália számára soha nem volt idegen a nagy létszám. Ő maga is olyan családba született, ahol tizenegyen voltak testvérek.

– Tulajdonképpen korán megtanultam, hogyan lehet ennyi gyermekről gondoskodni. Amikor tizenhat voltam, az édesanyánk beteg lett. Én vezettem a háztartást, oviba, suliba vittem a testvéreimet. Édesapánk reggeltől estig dolgozott. Talán már akkor megmutatkozott a sorsom – részletezi a múlt emlékeit. Azután mesél a jelenről, a mindennapokról, a feladatokról is.

– Általában már négy körül fent vagyok. Főzök, mosok, takarítok. Mire a kicsik felébrednek, sok mindennel végzek. Elviszem őket az oviba, utána bevásárolok, elintézem a teendőket. Majd vissza haza, vasalás, pakolás. Délután elhozom őket, játszunk, tanulunk, hirtelen este lesz, vacsora, fürdés, alvás és minden kezdődik elölről – sorolja. Néha fárasztó ugyan, de nem cserélné el semmiért. Bár azt is megvallja, hogy ameddig a férje élt, könnyebben teltek a napok.

– Nevelőszülőként ment el. Nehéz volt utána, de nem csüggedtem, nem adtam fel – mondja.

Persze most sem merül el a fájó emlékekben, a jelenre koncentrál, a főzésről kezd mesélni.

– Levesből általában hat, nyolc liter rotyog a gázon. Egy pörkölthöz két és fél kiló húst dolgozok fel. A rántott szelet elkészítése közös munka! A három kiló alapanyagot már reggel hatkor elkezdem klopfolni. A gyerekek segítenek a panírozásban. Az egész délelőtt elmegy, mire minden elkészül. Azután persze pillanatok alatt el is fogynak a finom falatok – részletezi. Rozália nagyon büszke arra, hogy jó kapcsolata van a gyerekekkel. Az első kicsi, akit nevelt, ma már negyvenkét éves és saját családja van. Hozzá, vagyis „mamához” hazajárnak.

– Minden évben szervezünk egy közös napot. Ilyenkor aki csak tud eljön hozzánk. Együtt főzünk, beszélgetünk. Boldog vagyok, hogy ekkora a család. Ők egymással is tartják a kapcsolatot, ami külön öröm – meséli áradozva. A karácsony szintén nagybetűs, nagycsaládos ünnep errefelé. Rozi mama főz, általában fácán vagy gyöngytyúklevest és töltött káposztát. A nagyok hoznak süteményt, ezzel járulnak hozzá az ünnepi menühöz.

Persze nehézségek is akadnak bőven. Főleg az elején. Rozália elmeséli, hogy van olyan „kisfia”, akit hónapokig gyötörtek rémálmok. A kicsik sokszor elképesztő közegből és életből érkeznek. Az itt szerzett élmények hatásait pedig időbe telik feldolgozni.

– Ezeket a helyzeteket csak türelemmel lehet átvészelni. Végtelen türelemmel és szeretettel. Nem várhatjuk el tőlük, hogy azonnal hozzászokjanak valamihez, ami elvileg normális. Számukra ilyesmi nem létezett korábban. Aki ezt helyre tudja tenni fejben, egyszerűbben képes kezelni a kezdeti nehézségeket – vallja meg. Majd hozzáteszi, hogy minden gyermekére nagyon büszke, ők szintén sokat segítenek az új érkezők beilleszkedésében. Játszani hívják, megmutatják neki a házat, az udvart. És a saját ágyát. A bizalom idővel kialakul és megerősödik. Még akkor is, ha rövid ideig vannak kapcsolatban. Korábban másfél hónapig nevelt egy kisfiút, aki szintén nehéz körülményekből érkezett, majd hazagondozta. Ő már kilenc éves, mégis a mai napig telefonál, hogy megkérdezze, hogy van Rózsika.

– Néha elérzékenyülök, de sírni nem szoktam, tartom magam. Általában már néhány nap után anyának, mamának szólítanak. Annál nagyobb elismerést pedig aligha kaphatnék, amikor átölelnek, és azt mondják: szeretlek!

Cikkünk témájával kapcsolatban véleményt is írtunk, melyet itt olvashat.

Néha összetévesztik a két kifejezést

Rozália a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szolgálat Szakszolgálat hálózatában dolgozik nevelőszülőként. Nagyon kevesen választják ezt a hivatást, pedig a gyerekek sajnos igen sokan vannak. Ennek gyakran oka az is, hogy a legtöbben összekeverik a nevelőszülői feladatokat az örökbefogadással. Előbbi esetében a gyermek elhelyezése egy átmeneti megoldás, amihez az állam anyagi segítséget is nyújt. Előfordul, hogy néhány hónap után elkerül a családtól, de megeshet, hogy nagykorúságáig marad. Ráadásul az eredeti családdal is érintkezhet. A másik esetben a gyermek végleg az új otthonába kerül, a nevükre veszik, gondoskodnak róla, megszűnik a kapcsolat a vér szerinti családdal. A megyei központ jelenleg is várja nevelőszülők jelentkezését.