Sosem adja fel, és naponta megküzd betegségével a jászapáti festő

Berzi Gábor amatőr festő alkotásaival rendszeresen szervez jótékonysági liciteket mások megsegítésére. Találkozásunkkor épp legújabb festményén dolgozott, aminek természetesen nem véletlenül, a „Minden sebet begyógyít az idő?” címet adta. A képről aztán rövidesen Gábor életútjára terelődött a szó.

A sors már gyermekkorában nagyon nehéz utat jelölt ki számára. A múlt homályába veszett régi emlékei tele vannak lelki fájdalommal, amit talán tényleg csak az idő tud enyhíteni. Gábor története egyszerre megrázó és felemelő. Életigenlő szemlélete másoknak is erőt adhat a nehézségekkel való küzdelemhez.

– Borsodi állami gondozott gyerekként kétéves koromban egy putriba kerültem olyan családhoz, ahol gyakori volt a testi, lelki bántalmazás. Számtalanszor éreztem magam megalázva, kitaszítva. Rettegésben éltem, mert soha nem tudhattam, hogy mikor csattan el egy újabb pofon. Akkor csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer véget ér a rémálom – kezdte történetét a harminchat esztendős Gábor.

– Emlékszem, hétéves lehettem, amikor a putri előtt megállt egy zöld mikrobusz, majd kiszállt belőle egy szőke néni és egy bajszos férfi néhány gyerekkel. A hölgy hivatásos nevelőszülő volt, aki elhozta bemutatni a testvéreimet.

Meglepődve álltam előttük, hiszen én addig a pillanatig azt sem tudtam, hogy van négy testvérem.

– A néni talán látta a szememben a szomorúságot és azt, hogy milyen borzalmas körülmények között élek, így hát elhatározta, hogy kiemel onnan engem. Erre nem kellett túl sokat várni, nyolcévesen kerültem hozzá. Ő jelentette számomra a reményt és az édesanyát, akinek hálával tartozom mindenért. Nyolc évig éltünk együtt, aztán tragikus körülmények között elveszítettem.

– Sajnos öngyilkos lett, és ez újabb hatalmas törést jelentett számomra – folytatta Gábor, akit a megpróbáltatások már fiatalon megtanították küzdeni. A krízisek aztán idővel felszínre hozták saját erőforrásait, és ez segítette abban, hogy újra és újra felálljon a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetből.

Gyermekként arról álmodott, hogy majd egyszer rendőr lesz, és mindent megtett, hogy ez valóra váljon. Tanulmányai befejezése után, 2004-ben került a rendőrséghez. Hivatása sodorta a Jászságba, ahol évekig körzeti megbízottként dolgozott. Betegségének első tünetei szintén ebben az évben jelentkeztek. Épp egy szolgálatot követő reggelen, a hirtelen jelentkező deréktáji fájdalmai miatt alig tudott megmozdulni.

– Nem tulajdonítottam különösebb figyelmet az első tüneteknek, hiszen azt gondoltam, hogy megrántottam a derekamat. Úgy voltam vele, hogy majd elmúlik. Igen ám, de az erős fájdalom egyre többször jelentkezett. Orvosról orvosra jártam, mire évekkel később megkaptam a diagnózist, Bechterew-kórban szenvedek.

– Ez egy autoimmun, idült, gyulladásos jellegű ízületi betegség, mely a gerinc, a keresztcsont és a bordák ízületeinek és szalagjainak elcsontosodásához vezet. A gyulladástól iszonyatos fájdalmaim vannak. A bordaközi izmok, a rekeszizom elcsontosodásával pedig idővel megszűnik a borda szűkülő, táguló mozgása és elkezdi nyomni a szívet és tüdőt is. Ezt a kórt nagyon nehéz kimutatni, esetemben is évekbe telt, mire megállapították.

– A betegség 2009-ben nálam már elérte azt a szintet, hogy nem volt tünetmentes időszakom. Akkor már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy napi hat-hét szem gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapítót kellett beszednem, hogy reggel egyáltalán lábra tudjak állni és el tudjak menni dolgozni. Izotópos vizsgálatra küldtek, ami végül kimutatta, hogy az egész csontvázam gyulladásban van, ez a Bechterew-kór jellegzetes ismertetője.

Az orvosok közölték velem, hogy a betegség gyógyíthatatlan.

– Ezt fel kellett dolgozni, ami nem volt egyszerű. Harcot vívtam a betegséggel és igyekeztem erős maradni…

– Akik kevésbé, vagy egyáltalán nem ismernek, nem tudják és talán nem is sejtik, hogy „beteg vagyok”. Nem véletlen teszem mindig idézőjelbe a beteg vagyok kifejezést, mert bár tisztában vagyok az állapotommal, ennek ellenére nem a betegség uralja a gondolataimat, és igyekszem teljes életet élni.

– 2015-ben bekerültem egy úgynevezett biológiai terápiába, aminek az a lényege, hogy heti egyszer injekciózom magam, ami ugyan nem gyógyít, de csökkenti a gyulladást és ezáltal a fájdalmat is, valamint lassítja a betegség lefolyását. Az első injekció után két nappal elsírtam magam, mert lábra tudtam állni. Csodálatos volt hét év folyamatos küzdelem után végre úgy felkelni, hogy nem éreztem fájdalmat. Abban a pillanatban átértékeltem az életem és a világot, rájöttem, hogy mennyire gyarló az ember…

Nem tudatosan ugyan, de Gábor a betegség gyötrelmes, kínzó szakaszában fordult a rajzolás felé, és megtapasztalta a művészet terápiás hatását.

– Tulajdonképpen a tetoválásaim hoztak kapcsolatba a rajzolással. Néhány évvel ezelőtt egy tetováló barátom mesélt nekem a jobb agyféltekés rajzolásról. Interneten még több információt begyűjtöttem erről a technikáról. Akkor azt mondtam, hogy ez biztos valami átverés, mert nem hittem el, hogy rövid idő alatt ilyen sokat lehet fejlődni a rajzolásban.

– A kíváncsiság hajtott, így hát 2014-ben elmentem egy rajztanfolyamra, ahol különböző praktikákat, trükköket mutattak meg. Jó alapot adott ugyan, de utána folyamatosan, autodidakta módon bővítettem ismereteimet. Eleinte főként portrékat készítettem, később aztán szerettem volna szabadabban alkotni és tájképeket kezdtem el festeni. Rengeteget gyakoroltam, közben láttam a fejlődést és ez ösztönzött.

– Sokáig csak akrilfestékkel dolgoztam. A festészet csúcsa azonban az olaj. Mindig is szerettem volna kipróbálni, de féltem, ugyanis azt gondoltam, hogy nem lennék képes olajfestékkel alkotni. Az akrilt megszoktam, a komfortzónám részévé vált, az olaj pedig idegen volt számomra. Úgy is mondhatom, hogy a komfortzónámon kívül helyezkedett el, pedig ma már tudom, hogy a csodák ezen túl születnek.

– A közösségi oldalakon tagja vagyok különböző művészeti csoportoknak, ahol egy külföldön elő festőművész hölgy felfedezte a képeimet. Számos tanácsot adott és ezzel motivált arra, hogy térjek át az olajfestésre, illetve bátorított arra is, hogy ne csak másoljak, hanem saját agyszüleményeimet is fessem vászonra – mesélte az amatőr festő.

S hogy mit jelentett számára az új hobbi?

– Amikor elkezdtem rajzolni és festeni, akkor még rendőrként dolgoztam, ami elég stresszes munka. Az alkotás teljes mértékben megnyugtatott és kikapcsolt. Sokszor egy-egy tizenkét órás szolgálat után hazamentem, leültem rajzolni és úgy belefeledkeztem, hogy észre sem vettem az idő múlását. Az ismerőseim körében pedig gyorsan terjedt a híre, hogy rajzolok és egyre több pozitív visszajelzést kaptam.

– Három évvel ezelőtt alkotói válságba kerültem. Akkor tisztázódott bennem ugyanis, hogy a betegségem miatt vége lesz a rendőri pályafutásomnak. Mentálisan nagyon nehezen viseltem ezt az időszakot. Folyamatosan a kiutat kerestem, nem tudtam annyira megnyugodni, hogy leüljek festeni.

Az alkotói válságnak aztán egy újabb mélypont vetett véget. Sikerült ugyan más munkakörben elhelyezkedni, de ez nem bizonyult tartósnak, így újra felmerült a kérdés, hogyan tovább? Hogyan építem újjá az életem? Megtalálom újra a lelki egyensúlyt? – tette fel magában a kérdéseket Gábor, aki útkeresése során ismét ecsetet ragadott és azóta is fest, a művészet által pedig egyre jobban megismeri önmagát és a világot. Az idő talán jó gyógyító és segített a lelki sebek fájdalmának enyhítésében. A múltat megváltoztatni nem tudja, s ezt elfogadta. Egy dolgot tehet, tanulhat belőle.

Vallja, hogy élete összes mélypontja nélkül ma nem lenne az, aki.

Gábor soha nem adja fel és ebben fő „motivációs trénere” a kisfia, Ákos, aki talán egyszer majd édesapja nyomdokaiba lép, hiszen imád rajzolni és szép eredményeket ér el versenyeken is.

Díjat kaptak az előadásukért

– Úgy gondolom, hogy ha valaki megteheti azt, hogy valamilyen formában segítő kezet nyújt bajba jutott embertársainak, azt kötelessége is megtenni. Én a képeimmel tudok másoknak adni, ezért szoktam jótékonysági árveréseket szervezni – mondja Berzi Gábor.

Nemrég úgy döntött, hogy a közösségi oldalán minden hónapban felajánl egy-egy festményt licitre, amivel a Jászsági Fiatalok Önkéntes Csapat Egyesületet szeretné támogatni. Gábor a Bechterew-kórral igyekszik teljes életet élni. Havi rendszerességgel jár kontrollra a Szolnoki MÁV Kórház reumatológiájára. Történetére már ápolónője is felfigyelt. Aki végül 2017-ben fel is kérte, hogy előadóként vegyen részt vele a Magyar Reumatológiai Szakdolgozók V. Kongresszusán, ahonnan elhozták a legjobb előadás díját.