Szabó Barna volt az „egyetlen szolnoki újságíró”

Nem mindig tudni, ki, hogyan lesz újságíró. Ebben a mesterségben vannak jókora kanyarok, nem egyszer más pálya művelése során gyűlik össze hozzá a kellő élettapasztalat. Természetesen vannak a sajtóhoz vezető egyenes utak is, aminek egyik jeles képviselője a régi Szolnok mára szinte elfelejtett krónikása Szabó Barna, az Est, és más lapok helyi munkatársa volt.

A későbbi nagyreményű zsurnalisztának már világra jövetele is sejttette, hogy lesz belőle valaki. Bár az év és a hónap körül nincs kétség, a pontos napról soha sem tudott megegyezésre jutni a szécsényi rabbi és a pusztakutasi bábaasszony. A jeles eseménynél otthon felejthették a naptárukat, így döntetlenre álltak abban a kérdésben, hogy 1892. május 16, vagy 23. a jó időpont. Nem meglepő ez a bizonytalanság, mert a boldog békeidőkben még lazábban mentek a dolgok, és Szolnok is kezdetlegesebb település volt a mainál.

A későbbi zsurnaliszta szűkebb hazájában, a Nagyvárosban a Szigligeti utca helyén Büdösköz néven még létezett a középkori városárok, s olyan tiszteletreméltó néven is emlegettek szolnoki városrészt, mint a gatyaülep. A Baross utcán az árokba húzgálták le a kövezetről a latyakot, hogy egyáltalán járni lehessen rajta, és hagyománytiszteletből villany helyett naponta kétszer megjelenő lovasember gyújtotta és oltogatta az utcai lámpákat.

Szabó Barna szülei ebben a gyalogos világban próbáltak megélni szerény boltjukból és kocsmájukból. Abban, hogy korán iskolába adták fiukat, az úrrá nevelés reménye mellett más is közrejátszott. Saját szavai szerint „Nagyon rendes, csendes, szelíd, tisztességtudó gyerek lehettem, mert a szüleim hamar elhatározták, hogy – mivel ők nem bírnak velem – minden áron iskolába adnak. A beíratás idejében ugyanis épen csak betöltöttem az ötödik életévemet, így a zsidóiskolába nem vettek fel. Csinálj valamit, mondotta sírásra fakadva az édesanyám apámnak, csinálj valamit, a jó Isten szerelmére, mert én nem bírom tovább.”

Így került fiuk az Oreskó Dezső igazgatóval való személyes ismeretség révén a Petőfi-utcai iskolába, ahova egy használati utasítás is elkísérte. „Elhoztam hozzád a fiamat, Dezső. Nem bírunk otthon a hétországra való bitangjával”. Így lettem én iskolás gyerek – szabálytalanul. Valószínűleg ez az oka, hogy írni ma sem tudok, s a kollegáim cikkeit nem tudom olvasni” emlékezett később értelmiségi pályája kezdetére Szabó Barna.

További útja sem volt töretlen, bár igazgatója szerint egy kétméteres vasutas és egy nagy erejű mozdonyvezető mellett ő volt, még aki valamivel kitűnt a Nagyváros szürke porából. Ettől függetlenül szülei elégedetlenek voltak vele, mivel félbehagyott jogi tanulmányai mellett három szenvedélye, az ital, a nő és a kártya nem keltett osztatlan elismerést a szülői házban.

Ha már így indult Szabó Barna a pályája, változatos életével később is igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Az ismerősei szerint romboló hajlamú fiatalember végül az írott szóban találta meg hivatását. Tizennyolc évesen lett gyakornok a Tiszavidék című lapnál, s egyben a Nap című fővárosi újság szolnoki tudósítója. Közben arra is rájött, hogy jelenléte nem sok jót hoz az általa kitüntetett sajtóorgánumok számára. Valamennyi lap hamar megbukott, amelyik munkatársává fogadta. Miután így megszokta a veszélyes életet, önként adódott a lehetőség, hogy a közben kitört világháborúban is kipróbálja a szerencséjét.

Az Est című fővárosi lap helyi tudósítójaként és születetett civilként önként öltötte magára a mundért, amit két krumplivirággal díszítve és egy golyótól kilukasztva hat évig le sem vett. Szibérián át az Uráltól Vlagyivosztokig, a Jeges tengertől a Góbi sivatagig megjárta az orosz birodalmat, miközben utcaseprőként, villanyszerelőként, szibériai színházigazgatóként, hadifogoly-újságok szerkesztőjeként gyűjtötte az életszerű újságíráshoz szükséges tapasztalatokat. Végül 1920 karácsonyán lerongyolódva tért vissza szülővárosába, s ugyanott tartott, ahonnan elindult. Ismét azt Est lapoknak, később az Újságnak és Budapesti Hírlapnak lett szolnoki munkatársa.

Az életéből hátralevő szűk negyedszázadban önmagára találva rengeteget dolgozott a helyi, vidéki, és fővárosi sajtóba, illetve szépirodalmi lapokba. A külvilágot nem egyszer provokáló krónikása lett városunknak, akinek a szolgálatai elismeréséül Budapesten kapott „egyetlen szolnoki újságíró” címe mellett néhány párbajt, fizikai inzultust is sikerült begyűjtenie.

„Nagy tisztesség volt a(z)…újságírói cim, írta önmagáról – mert akkoriban doktor úr mindenki lehetett, de hírlapíró, vagy pláne szerkesztő úr. annál nehezebben…életem legnagyobb botlását elkövettem: újságíróvá lettem, hogy megjavítsam az emberiséget.”

Szabó Barna fölött a háború utolsó esztendejében borult be teljesen az ég. A rémisztő valóság akkor tárult fel előtte, amikor azzal szembesült, hogy a jogfosztó törvények miatt életműve ellenére sem nevezheti már magát újságírónak. A kamarai tagság hiánya végleg elzárta hivatásától. További sorsáról így ír Csősz László történész:

„Az 1944. március 20-a körül a városba érkező Gestapo-különítmény a csendőröktől kapott lista alapján az elsők között hurcolta el. Szabotázzsal, politikai összeesküvéssel vádolták. Társaival együtt a német titkosrendőrség helyi bázisán, majd a megyeháza pincéjében raboskodott. Az internálótáborból indított vonattal Auschwitzba deportálták, ahol gázkamrában gyilkolták meg.”

Szolnok szerelmes krónikása

Aki élő, mozgalmas képet szeretne kapni a boldog békeidők utolsó évtizedeit élő régi Szolnokról, illetve az újabb háború árnyáig ismét fellélegző városról, Szabó Barna újságcikkeiben kiváló vezetőt talál az időutazáshoz. Szerencsére még sárguló újságlapokat sem kell ehhez átbogarásznia, mivel írásai javát négy kötetben is az utókorra hagyta. Bár ma már csak könyvtárakban lehet velük találkozni, olvasásuk megéri a fáradságot, s akár egy újabb kiadást is megérdemelnének.

Művein kívül egy úgynevezett „botlatókő” őrzi emlékét Szolnokon, a Szapáry utcában, bár ezzel akad némi gond. A Szolnok régi utcaneveit is feldolgozó dr. Cseh Géza ny. főlevéltárostól tudjuk, hogy ennek a közterületnek a számozása nem azonos a régivel. Amikor ezt az utcát egyesítették a később megnyitott Ságvári körúttal, akkor a folytonosság miatt megváltoztatták az eredeti sorrendet, ami most már a Tisza part felől kezdődött, a páros oldalból pedig páratlan lett. Így került rossz helyre Szabó Barna emlékjele is, melynek az eredeti 9. szám, vagyis az úgynevezett Czinóber ház előtt kellene lennie..