Mindig a beteg az első – vallja a szolnoki belgyógyász főorvos

– Szolnokon született, és az első munkanapjától kezdve itt gyógyít. Ez tudatos döntés volt, vagy az élet hozta így?

– Valahol tudatos is, hiszen szeretem Szolnokot, itt nevelkedtem, de talán a sors keze is benne volt. A Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, és bár a pontszámom meg lett volna hozzá, helyhiány miatt két évet kellett várnom arra, hogy felvegyenek a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Erre az időszakra azt javasolták, hogy helyezkedjek el valamilyen fizikai munkakörben, egy kórházban. Így is tettem, a Hetényi Géza Kórház Intenzív osztályán kezdtem, ahol segédnővérként dolgoztam. Nagyon sokat – emberséget, munkaszeretetet, szakmaiságot – tanultam ebben a két évben, ugyanis nagyon jó volt a kollektíva. Ma már egy percig nem bánom, hogy így történt, ez az időszak az egész életemre kihatott.

– Aztán két év után mégis sikerült a felvételi, és már orvosként tért vissza a Hetényibe. Ez nem okozott gondot?

– Nem éreztem semmilyen hátrányát, sőt! Gondolkoztam az intenzív osztályon is, de végül a négyes belgyógyászaton kezdtem Matúz főorvosnál. Szeretettel fogadtak, hiszen ismertem már mindenkit, ugyanis az egyetem alatt a gyakorlatokon is itt voltam.

– Hogyan értékeli a belgyógyászaton eltöltött tizenegy évet?

– Furcsa ezt mondani, de akkor azt hittem, hogy soha nem jövök el onnan. Nagyon szerettem az orvos kollégákat és a nővéreket is, jó volt ott dolgozni. Mondhatom, hogy szinte egy család voltunk. Szakmailag is rengeteget tanultam, szinte azonnal bedobtak a mély vízbe. Rengeteget dolgoztunk, de volt is kitől kérdeznünk. Sokszor ügyelet után is bennmaradtunk, hogy tanuljunk a tapasztaltabb orvosoktól. Kiváló szakmai műhely volt.

– Akkor miért lett mégis vége tizenegy év után?

– Mert közben férjhez mentem, 1988-ban megszületett a fiam, ’91-ben pedig a lányom. Amikor a kisfiam iskolás lett, úgy éreztem, többet kell velük lennem. A szüleim és a párom szülei rengeteget segítettek, de a sok munka és az ügyeletek miatt keveset voltam otthon. Döntenem kellett. Nehéz volt, de meg kellett tennem, hiszen a gyerekek nem szenvedhetnek hátrányt azért, mert én orvos vagyok. Ezért tíz hónapra átmentem a kórbonctanra. Sokat tanultam ott is, ám egy idő után nagyon hiányoztak a betegek és a gyógyítás, így amikor lehetőség nyílt, hogy a kórház üzemorvosa legyek, aki különböző külsős cégeknek is dolgozik, elfogadtam a lehetőséget.

– Akkor ezek szerint rengeteg páciensről beszélünk, hiszen ezek, ha jól tudom virágzó cégek voltak…

– Rengeteg munkát jelentett, hiszen csak az egyiknek, a Mezőgépnek három telephelye volt, és a kórházi munkatársak is hozzám tartoztak. De itt is kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt. Szinte háziorvosi munka volt, mert akkor még több eszköz volt egy üzemorvos kezében. Rengeteget kellett utazgatnom, soha nem tudtam, hogy aznap mikor végzek. 1995-től 2003-ig dolgoztam így, ezután a MÁV-hoz kerültem át, szintén üzemorvosi státuszba.

– Amikor megbeszéltük az interjút is, említette, hogy kerékpárral megy haza, és azt is hallottam, hogy nagy hangsúlyt fektet a betegségek megelőzésére. A sport, az egészséges életmód hogyan lett ennyire fontos az életében?

– Édesapám hatására. Rengeteget sportolt, idősebb korában tanult meg például teniszezni. Gyermekkorom óta része volt a mozgás az életünknek, már általános iskolában elkezdtünk vívni a bátyámmal, szép eredményeket értünk el. Mellette teniszeztünk is, ez a sport megmaradt az életemben a mai napig, olyannyira, hogy a saját gyermekeim is továbbvitték. A férjemmel is a teniszpályán ismerkedtünk meg egykor…

– Mi az, amit nagyon fontosnak tart a prevencióban, milyen üzenetet, tanácsokat igyekezett átadni a pácienseknek?

– Ugyanúgy vizsgáltam üzemorvosként, mint belgyógyászként. Hiába csak munkaalkalmasságira küldték a dolgozót, én már a leleteiből láttam, hogy bár most még átmegy az alkalmasságin, de ha nem teszünk valamit az egészségéért, vagy a háziorvossal együttműködve nem nézetjük meg például egy kardiológussal, pár év múlva már jöhetnek a szövődmények, mint az infarktus, a stroke. Kezdetben nagyon sokszor ütköztünk ellenállásba, kemény munka volt, de aztán megértették, hogy értük tesszük, hiszen enélkül később sokkal rosszabbul járhatnának.

– Nem csak üzemorvosként, hanem később háziorvosként is dolgozott.

– A MÁV-nál már háziorvosként is. Nagyon szerettük az asszisztensnőmmel a betegeket, és úgy érzem, hogy ők is ragaszkodtak hozzánk. Tizenöt évet töltöttem el ott.

– Úgy tudom, fontosnak tartotta, hogy végigkövesse a betegek útját.

– Ezt máshogy nem is lehet. Ez volt az egyik legnehezebb része, még a kiváló asszisztencia mellett is, de egyben a legfontosabb.

– Aztán visszatért a belgyógyászathoz. Hogyan érzi magát a rendelőintézetben, ahol most dolgozik?

– Nagyon jól. Annyiban más, hogy itt nem ismerős, hanem gyakran addig ismeretlen páciensek érkeznek, így alaposan utána kell járnom a kórelőzménynek. Bár nem olyan személyes, mint a háziorvosi szolgálat, itt is jó érzés rájönni a tünetek okára, és az is remek, ha a következő találkozón a beteg jobban érzi magát. Vagyis sikeres volt a diagnózis és a kezelés. Úgyhogy itt is van sikerélményem.

– A rendelőintézetben hány beteget lát el egy nap?

– Változó, de az EKG-vizsgálatokkal együtt általában húsz vagy attól több pácienst. Lehet, hogy ez szám szerint kevésnek tűnik, de azt el kell mondanom, hogy én nem figyelem az időt. Nem mindig elég tizenöt perc egy beteg kivizsgálására. Van olyan, hogy harminc, negyven percig van nálam egy páciens. Ahhoz, hogy lássam, mi az előzmény, milyen tünetei vannak és milyen irányba induljak el, sokszor úgy kell összeraknom a teljes képet, mint egy kirakós játékot. Mindig a beteg az első, és amíg nem látok minden apró részletet, meg van a veszélye, hogy félresiklik a diagnózis. Az egyetemen is azt tanították, hogy a beteget alaposan ki kell kérdezni.

– Amikor sok a beteg, ez nem lehet könnyű…

– Szerintem a precíz kikérdezés és az alapos fizikális vizsgálat soha nem maradhat el. Van olyan, amikor maga a beteg sem szereti, hogy be kell jönnie, alávetnie magát a vizsgálatoknak, vagyis a páciens együttműködése is szükséges. Volt olyan eset még háziorvosként, hogy a beteg eleinte tiltakozott, ám ott helyben, az EKG-vizsgálaton derült ki, hogy kórházba kell vinni, mert az addig ritmusosan verő szíve összevissza kalapált. A pitvarremegés egy életveszélyes állapot, ami agyvérzést okoz. Így menekült meg. Nem egy ilyen eset volt… Ezért fontos, sőt, életmentő lehet a személyes orvos-beteg találkozó.

– Vagyis az ön sikeres munkájához is elengedhetetlen a páciens megfelelő hozzáállása is.

– Igen, és nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a legmakacsabb páciens is szót fogadott. Bevontuk a kezelésbe, még ábrákkal is elmagyaráztuk, honnan hová szeretnénk eljutni – minderre nagy hangsúlyt fektetünk. De ehhez nagyon sok beszélgetés és türelem kell…