Egykor gőzhajón jött Szolnokra a város Ezüst Pelikán díjasa

A gyümölcsöseiről, ma már elsősorban cseresznyéseiről elnevesült Nagykörűt egykoron (is) igen eszes, talpraesett gazdálkodók lakták. Nem adták el a munkaerejüket, hanem a maguk javára hasznosították. Gúth Ferenc anyai nagyapja, Szilvás László is saját családjának, illetve a helyi és környékbeli piacokra termelt. Fogai között mindig egy tintaceruzát rágcsált, lemoshatatlanra festve szája szegletét. Gyűrött noteszébe rendre bejegyezte a szezonális hozamokat, károkat, így mindig tudta, hogy a következő évben mit ültessen, mit vessen, hovatovább miként gazdálkodjon, hogy az áldott föld profitot termeljen.

– Nagyapám agyafúrt eszejárását, meg apám dolgos kezét is tiszteltem. Utóbbi kőműves iparosember volt, amiért a háború után megbélyegzés járt. De tántoríthatatlan volt, engem is valamilyen iparos szakmára akart kitaníttatni. Tulajdonképpen ő jelölte ki nekem az utat, hiszen a nagykörűi általános iskola elvégzése után általa, finoman szólva is tanácsa miatt kerültem Szolnokra, a Szamuely Tibor Gépipari Technikumba.

Emlékszem, anyám 1966 augusztusának utolsó napján egy cseresznyeszedő kosárba plédet rakott, ruhákat, meg némi elemózsiát, talán még hamuba sült pogácsát is. Kikísért a hajóállomásra, további útravalónak annyit mondott: „Rosszat ne halljak rólad!”, s mindezzel felpakolva a Délibáb gőzössel behajóztam a megyeszékhelyre. Egy szürke ló húzta konflissal mentem a belvárosba.

A Sajtó utca 25. szám alatt a nagybátyámékkal hárman béreltünk egy 25 négyzetméteres szobát, innen jártam aztán iskolába. Halász Miklós volt az igazgató, Nagy Imre pedig az osztályfőnök. Az első napokban igen megilletődött voltam, s az utcán nem vettem észre az igazgató urat. Látta a ruhámon, hogy a technikum karjelvényét hordom, s odahívott magához. „Maga holnap reggel jelentkezzen az irodámban!”, mondta, s otthagyott. Másnap ott álltam órákig az igazgató ajtaja előtt, mire behívatott. „Maga nem köszönt nekem!

Jegyezze meg, másoknak a tiszteletet köszönéssel is ki kell fejezni!”, hangoztatta, majd megsimogatta az arcomat. Sosem felejtem el – mesélte első középiskolai élményét Gúth Ferenc, melyet 1966-ban abban a tanintézményben szerzett, amely kilenc év múltán az életre szóló munkahelye lett.

– Nem hoztam szégyent a nagyszüleimre és a szüleimre. Jelesre végeztem, és közlekedésgépész technikusi oklevelet szereztem. Ezzel a képesítéssel a zsebemben jelentkeztem ugyan a neves gödöllői egyetemre, ahová helyhiányra hivatkozva nem vettek fel. Egy évet kellett volna várnom, de türelmetlen voltam, ezért amikor megpróbáltam a másik alternatívát, a Debreceni Agrártudományi Egyetemet, ott sikerrel jártam, s elkezdtem a felsőfokú tanulmányaimat a Mezőtúrra kihelyezett Mezőgazdasági Gépészeti Kar gépjavító tagozatán.

A gépész üzemmérnöki diplomámat 1973-ban vettem át, s még abban az évben műszaki ágazatvezetőként a nagykörűi termelőszövetkezetben helyezkedtem el, mindössze négy hónapra. Két év katonai szolgálat következett ugyanis, amelyet tartalékos tiszti iskolán töltöttem el, s ennek befejeztével, 1975. október elsején felvettek egykori középiskolámba, a jelenlegi Szolnoki Műszaki Szakközép- és Szakiskola jogelődjébe, ahol műszaki tanárként alapozó, valamint technológiai jellegű tantárgyakat tanítottam – emlékeztetett szakmai pályafutásának kezdetére is.

Gúth Ferenc közel negyven esztendeig, a 2012. december 28-i nyugállományba vonulásáig e tanintézményben dolgozott. Abban az iskolában, ahol néhai elődje, Halász igazgató úr 1966-ban megsimogatta a buksiját, ahová 1975-ben műszaki tanárként helyezkedett el, s amelynek hosszú évekig igazgatója is volt. És hogy mi történt a köztes mintegy négy évtizedben?

Már az 1976-os évtől folyamatosan, az 1987-es igazgatóhelyettesi kinevezéséig osztályfőnök volt, egy időben nappali, esti és levelező tagozatos osztályoknál. Rendszeresen felkérték elnöknek vagy bizottsági tagnak érettségi és képesítő, illetve egyéb szakmai vizsgákra, e tekintetben többször a megyei kereskedelmi és iparkamarát is képviselve. Tanított technikus minősítő tanfolyamokon, részt vállalt a technikusképzés újraélesztésében.

Foglalkozott a műszaki érzék, műszaki képesség, műszaki intelligencia vizsgálatával, kutatásával, az erről szóló – dr. Albert Sándor kandidátussal, a Sellye János Egyetem egykori rektorával közösen jegyzett – tudományos megállapításai hazai és nemzetközi szaklapokban is megjelentek. Műszaki alapozó tárgyakat tanított óraadóként a Janus Pannonius Tudományegyetem szolnoki kihelyezett tagozatán. Képzésszervező és óraadó tanára volt a Kecskeméti Főiskolának és a Budapesti Műszaki Egyetemnek, elindítója a középiskolai tananyagok távoktatási módszerekkel való feldolgozásának, ezáltal máig kuratóriumi tagja a Távoktató Középiskolákért Alapítványnak is.

A rendszerváltást követően szakmai tanulmányutakon volt alkalma Németország, Hollandia, Írország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Olaszország és Belgium szakoktatásának, munkaerőpiaci képzésének egy-egy szegmensét megismerni. Az ezredfordulót követően, 2002-ben igazgatónak nevezték ki a megye akkor legjelentősebb iparoktatási intézménye élére, majd pedig 2008-ban megbízást kapott a Szolnoki Műszaki Szakközép- és Szakiskola létrehozására, az öt tagintézmény együttműködésének elindítására. Abban az időszakban döntött a nyugdíjas jogállás mellett, amikor sorozatos családi tragédiák érték.

– Mindent, amit elértünk a tanintézménnyel, a vezetőtársaim, a tanárkollégáim és valamennyi iskolai dolgozó közös hitének, munkálkodásának az eredménye – hangsúlyozza ma is az SzMSzSz egykori igazgatója. Akit egyébiránt manapság is a Baross úti intézmény egyik szobájában lehet megtalálni:

– Az intézmény egy jelentősebb projektre készül, és megkértek, hogy a pályázatírásban segítsek a tapasztalataimmal. Megtisztelőnek tartom ezt a felkérést, különös nosztalgikus érzés tölt el, amikor e régi alma mater falai közé lépek, ahol életem java részét eltöltöttem. Nyugdíjasként nem élek csendes, lassú életet. Továbbra is vizsgáztatok, oktatok, képzéseket vezetek, tanulmányutakra járok. Régóta Szolnok a lakóhelyem. Nem kicsi szívfájdalmam viszont, hogy imádott szülőfalumba, Nagykörűbe egyre kevesebbet jutok el. Miután a szüleim eltávoztak, utána hosszú évekig akármennyire is gondoztam szorgosan és becsülettel, ez évben el kellett adnom a szülői házat.

Csupán két gyümölcsöskert maradt meg hírmondónak, melyeket egymagam egyedül már alig tudom ellátni, ezért bérben vannak kiadva. A lányom ugyan Szolnokon lakik, ám a fiam, aki az erős férfikezet adná a kertműveléshez, Angliában él. Három gyönyörű unokám van, de ők még kicsik. Ámbátor büszke vagyok Nagykörűre, az újra fejlődő falura, az évente megrendezett sikeres rendezvényeire és persze a lakóira – hangoztatja Szolnok legfrissebb Ezüst Pelikán díjasa, a mostanin kívül is számos rangos szakmai és állami elismerésben részesült Gúth Ferenc.

A Stadler alumíniumhegesztőit tanítja a szakma fortélyaira

Amikor a Stadler Magyarországon gyárhelyet keresett, az utolsó körben, a célegyenesben már csak két város, Székesfehérvár és Szolnok jött szóba. Gúth Ferenc egyike volt azoknak, akik jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a svájci székhelyű vonatgyártó cég a megyeszékhelyünk mellett tette le a voksát.

Michael Moser, a Stadler Szolnok Kft. első ügyvezető igazgatója ugyanis körbelátogatta a hegesztésre szakosodott képzőhelyeket, s a Szolnoki Műszaki Szakközép- és Szakiskoláét találta a legalkalmasabbnak. Moser úr Gúth Ferenccel való baráti kapcsolata is fontos volt a leendő gyár helyének kiválasztásában. Azóta (is) eltelt már jó néhány év. Gúth Ferenc máig munkatársa a Stadlernek, a szolnoki gyár alumíniumhegesztőit tanítja a szakma fortélyaira…