A szolnoki Varga Erik nemcsak fogja, hanem meg is festi a halakat

– Gyermekkorom óta horgászom. Egészen harmincöt éves koromig olyan intenzíven műveltem, hogy reggel, délben és este is lejártam a vízpartra – árulta el Erik.

– Tudtam, hogy hány óra körül milyen halfajra érdemes menni. Főleg nyaranta, egész napokat töltöttem a Tiszánál. De bárhová utaztam külföldre, mindig vittem magammal a horgászbotomat is. Pecáztam az óceánoknál, Amerikában a Nagy-tavaknál, rengeteg pisztrángot fogtam, de csőrös csukát is. Ausztriában lakott egy rokonom, ha látogatóba mentem hozzá, oda is vittem.

Van egy kicsire összecsukható horgászbotom, ami könnyen elfér bárhol, ezt vittem mindig magammal, ha elutaztam.

– Ma már nem horgászom ilyen intenzitással, volt egy időszak, amikor ki is maradt az életemből, de újrakezdtem. Mostanság ritkábban ragadok horgászbotot, de a vízparton így is szívesen időzöm – főleg hajnalban –, élvezem a természetet. Van, hogy a szabadstrandon úszom, és oda is viszem magammal a botot. Ott ugyan tilos horgászni, de feljebb nem. Valamelyik este fogtam is két kisebb harcsát. Visszadobtam őket persze, de jó élményt adott – idézte fel a festő horgász.

– Elsősorban ragadozó halra szeretek menni, leggyakrabban pergetni, legyezni vagy twisterezni szoktam. A twisterek közül a fehér, a sárga és a narancs vált be leginkább. Amerikában pedig tanultam egy módszert, amit az itteni horgász ismerőseim úgy hívnak, hogy karácsonyfa. Ennek lényege, hogy két – egy kisebb és egy nagyobb – twistert kötök fel a damilra.

Számos emlékezetes pecaélménnyel gazdagodott Erik az évek során.

– Egyszer egy kanadai rezervátumban, vízesés alatt horgásztam. Hirtelen nagy csobogásra lettem figyelmes, és ahogy hátrafordultam, megpillantottam egy grizzly medve családot, amint épp halászik mögöttem. Én nem fogtam semmit, ők annál inkább. Csendben felszívódtam, kellemetlen lett volna találkozni velük – idézte fel.

Amerikában másfajta meglepetés ért.

– Ott szeretnek nagy szemű lazacikrával horgászni. Én nem tudtam, az mire jó, de az egyik patakban megpróbálkoztam vele. Fogtam is egy nyolckilós pontyot. Nagy büszkén mutogattam mindenkinek, de csak legyintettek rá: kiderült, a ponty arrafelé „szeméthalnak” számít. Amerikában egy indiántól tanultam egy jó módszert. Azzal Rozsnyón (Szlovákia) fogtam rengeteg pisztrángot és domolykót. De a Tisza is nagyon sok szép élményt adott – vallotta meg a művész.

Erik azt is elárulta halas terveivel kapcsolatban, hogy pénzes pért még nem festett, pedig fogott már ilyen halat is. Pisztrángos képet is egyetlen egyszer készített, de szeretne majd többet is. Egy jó pisztrángozás ihletet adhat hozzá...

Varga Erik tizen-egynéhány éve kezdett halakat festeni

– Egyszer a mártélyi alkotótáborban nem volt semmi témaötletem, és épp akkor hoztak be egy balint a konyhára. Ahogy megláttam, azonnal bevillant, hogy na, akkor nekem ezt kell festenem! – beszélt a kezdetekről.

– Azóta rendszeresen festek halakat, a legkülönbözőbb fajtákat, a legtöbb képen eddig keszeg, domolykó és balin szerepelt. A keszeg jellegű halakat azért jó festeni, mert „tömbszerű” alakjukat könnyű megragadni. Ha az oldalán mintázat van, az már megbontja a vizuális teret. Látványos ugyan a hal kinézete, de nehéz úgy visszaadni a lényeget, hogy az jó kép legyen. Ennek ellenére egy csapó sügér festményem nagyon népszerűnek bizonyult, pedig a sügér is csíkos.

– Tavaly nyáron Hévízen készítettem halas képeket, a Hévíz-patak halai ihlették. A Nagykörűn megrendezett Halkolbász Fesztiválra pedig külön kérésre készítettem festményeket. Eljött hozzám Sipos László, az eseményt szervező Magyar Halkolbász Lovagrend elnöke, és megkért, hogy készítsek halas képeket a rendezvényre. Készült is körülbelül harminc alkotás, fele akril, fele akvarell technikával, és tizenkettőt állítottunk ki közülük a fesztiválon.