A huszáros taktika a tengeren is bevált számunkra

Érdekes beszélgetésem volt a közelmúltban egy szolnoki hölggyel. Meglepett, amikor nagyapjáról szólva az otrantói tengeri csatában szerzett sebesülését említette. Nem gondoltam, hogy három emberöltő után, amikor éppen arról vitázunk, hogy létezett-e egyáltalán magyar kikötő az Adrián, még van élő emléke egykori haditengerészetünknek.

Az említett tengeri csatának éppen most van százötödik évfordulója, mivel a Horthy Miklós sorhajókapitány által vezényelt osztrák-magyar hadihajók 1917. május 15-én semmisítették meg az Adriát az otrantói szorosnál elzáró Antant-flottát. Ahhoz, hogy mai, szárazföldi országunkból jobban lássuk, miként kerülhettek magyarok az Adriára, időben az Árpádokig kell visszamennünk. 

Folyóinkra mindig vigyáztak uralkodóink, így a hódoltságig állandó magyar naszádos had őrizte vízi útjainkat. Csak a Habsburgok alatt jelentek meg nálunk a menekült rácokból szervezett sajkások, hogy a szabadságharc után ők is átadják helyüket a megszakításokkal máig szolgáló folyami haderőnek. Még a Tiszán is volt katonaság, egy régi metszet tanúsága szerint szolnoki kikötőjük az egykori vár vízikapujánál feküdt. A tiszai hadihajózás utolsó, máig fennmaradt szolnoki emléke a folyamőrség Verseghy úton álló, ma lakóházként szolgáló egykori laktanyaépülete.

A tengerhez való viszonyunk bonyolultabb kérdés. Bár a történelmi Magyarország területén több mint tíz admirális nyugszik és Horthy Miklós altengernagy személyében magyar volt az utolsó flottaparancsnok, nem a haditengerészet volt a fő problémánk. Tengerparthoz először Szent László király alatt a horvát koronával együtt jutottunk, de a török alatt az is jó időre elveszett számunkra. A történet csak a Habsburgokkal folytatódott tovább, a mostanában sokat emlegetett Fiumét a tengermellék egy részével Mária Terézia csatolta a magyar koronához, és ezzel született újjá a magyar tengerhajózás is. Száz év múlva kereskedelmi tengerészetünk már a tizenhatodik helyet foglalta el a világrangsorban, ami megkövetelte a katonai védelmét is.

A tengeri hadiflotta folyamatos története II. Józseffel kezdődött, ő vezényelt a kalózok ellen 1786-ban két kisebb hadihajót Hollandiából az Adriára. Ebből nőtt ki az a flotta, amivel Wilhelm von Tegetthoff altengernagy 1866-ban fél évszázadra kivívta az olaszokkal szembeni osztrák, majd osztrák-magyar tengeri fölényt az Adrián. Jóval erősebb ellenfelét Mária Terézia huszártisztjének unokájaként azzal a rámenős harcmodorral győzte le, ami tegetthoffi hagyomány néven mindvégig jellemzője lett az osztrák-magyar haditengerészetnek. 

Arra sohasem volt példa, hogy osztrák-magyar hadihajó bármikor megadta volna magát. Inkább az utolsó percig vállalták a harcot, mint a háború első napjaiban óriási túlerővel szemben a Zenta cirkáló tette, amikor tizenhét ellenséges hajóval küzdve merült el az Adria hullámaiban. Ez a szellem volt, ami később az otrantói győzelmet is megteremtette.

A flotta legnagyobb és utolsó erőpróbája az első világháború volt, amikor fél évszázad után ismét elsősorban az olaszokkal kerültünk szembe. Az első háborús évek rendre osztrák-magyar sikert hozó tengeri összecsapásai után az Antant úgy döntött, hogy lemond az adriai jelenlétről, s az olasz csizma sarkánál levő otrantói szoros lezárásával mintegy lakat alá teszi az osztrák-magyar flottát. Ezt a tengerzárat, amely jelzőberendezésekkel és érintőaknákkal ellátott drótkötélhálót vontató felfegyverzett halászgőzösökből és a védelmükre rendelt brit, francia és olasz cirkálókból állt, törte fel Horthy Miklós sorhajókapitány, mint a Novara gyorscirkáló parancsnoka. 

A hadvezetés kezdetben nem támogatta elképzelését, végül csak 1917 májusában kapott engedélyt a támadásra. amihez az osztrák-magyar hadiflotta legkorszerűbb és leggyorsabb cirkálóit, a Novarát, a Helgolandot, a Saidát, a náluk is gyorsabb Balaton és Csepel rombolókat rendelték rendelték Horthy parancsnoksága alá. 

A feladat nagyságát jelzi, hogy a velük szemben álló Antant cirkálók nagyobb erőt jelentettek az egész osztrák-magyar hadiflottánál. A támadás 1917. május 15-én, a hajnali órákban tizenkét őrhajó elsüllyesztésével és másik tíz megrongálásával indult, majd két olasz teherhajó és egy romboló elsüllyesztésével folytatódott. Ekkor kapcsolódott be a harcba a közelben tartózkodó két brit cirkáló és öt olasz romboló, melyek közül a Csepel és a Balaton elsüllyesztette az olasz Aquila torpedórombolót. Közben az Antant-cirkálók nyolc kilométerről a három osztrák-magyar cirkálóra nyitottak tüzet, s mivel ágyúik lőtávola nagyobb volt a Monarchia hajóiénál, ezért Horthy támadásba lendülve közelről, négy és fél kilométerről vívott velük tűzpárbajt. Ennek során érte találat a Helgolandot, majd a Novara parancsnoki tornya mögé becsapódó gránáttól hősi halált halt Szuborits Róbert első tiszt. Horthy Miklós is súlyosan megsebesült, de addig vezényelte hajóit, amíg eszméletét vesztve harcképtelenné nem vált. 

Bár az időközben erősítést kapott Antant-flotta többször is támadást intézett Horthy hajói ellen, végül a közeledő osztrák-magyar erősítés láttán feladták a harcot és a déli órákban elhagyták a csatateret. 

A nap befejezéseként egy közelben tartózkodó német tengeralattjáró még megtorpedózta a vezérhajójukat és a biztosítására kifutott francia rombolót pedig elsüllyesztette. 

Az Adria legnagyobb tengeri összecsapásának mérlege szerint az otrantói tengerzár megsemmisülése mellett az ellenfél vesztesége két elsüllyedt romboló, két gőzhajó, tizenkét őrhajó, volt, harcképtelenné vált egy cirkáló és tíz őrhajó. Saját hajóveszteség nem volt, egyedül a mozgásképtelenné vált Novarát kellett vontatókötélre venni, de nyolc nap múlva kijavítva már újra harcba állt. Az ellenség embervesztesége 83 halott és 72 hadifogoly, a saját veszteség 14 halott és 31 sebesült volt. A súlyosan sebesült Horthy Miklós sorhajókapitány több műtét után háromhavi kórházi ápolást követően állhatott újra szolgálatba.

E sorok írójának ezzel kapcsolatos személyes emléke egy rendezvény, melynek özv. Horthy Istvánné is vendége volt. Ő öltözékén egyetlen ékszerként egy aranyba foglalt néhány centiméteres fekete vasdarabot viselt, melyről egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy egyike azoknak a repeszeknek, melyeket Otrantó után apósából távolítottak el az orvosok. 

Amikor Horthy Miklós három hónap híján negyven évvel az otrantói győzelem után elhunyt, testét az egykori Császári és Királyi Haditengerészet hadilobogójával takarták le. A parancsnoki hídon hősi halált Szuborits Róbert korvettkapitány emlékét pedig a budapesti Fiumei úti temetőben levő síremléke őrzi.

Otrantó nem mérhető össze a világháborúk jelentős tengeri csatáival, de az Adria legnagyobb haditengerészeti összecsapása volt. Abban pedig máig megegyezik a szakirodalom, hogy haditettként mindenképpen elődeink megőrzésre méltó emlékei között van a helye.

Magyarok az Adrián

Bár magyarok csak az 1820- as években kezdtek jelentősebb számban megjelenni az addig szinte teljesen olasz nemzetiségű haditengerészet tisztikarában, a kiegyezés után már nem csak hivatalosan beszélhettünk osztrák-magyar hadiflottáról, hanem a tengerész-szolgálat is egyre több honfitársunkat vonzotta, Az első világháborúra már a legénység több mint húsz százaléka volt magyar ajkú a flottában, s ezt jóval meghaladta a tisztikarban képviselt számuk.