2022.08.21. 06:55
A szárazság miatt újra felmerült egy Duna és Tisza közötti csatorna létrehozása
A felgyorsuló klimatikus változások miatt egyre inkább elsivatagosodó Alföld megmentése érdekében jelenkorunk vízügyi szakembereinek fejében ismét felmerült a Duna és a Tisza közötti csatorna kiépítésének gondolata. Ha uniós támogatással zöld (folyami) utat kapna a háromszáz éves terv kivitelezése, úgy a csapadék-visszatartással akár újra elegendő víz kerülne a kiszáradó Kárpát-medencébe és hazánk Duna–Tisza közi homokhátság tájegységébe.
Fotó: Nagy Balázs
Egyes történelmi említések szerint a Duna és a Tisza csatornával történő összekötésének terve már IV. László (1272–1290) király idejében felmerült, majd Mátyás királyt (1458–1490) is foglalkoztatta. Egy fennmaradt írásos emlék szerint Dillherr báró (Franz Baron Dillherr von Althan), Szolnok várának parancsnoka is szorgalmazta Károly császárnál a beruházást.
Felterjesztésében ezt írta 1715-ben: „Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kaptsoló ujj hajókázható Tsatorna”.
A kommendáns szerint a Pestet Szolnokkal összekötő vízi út három hónap alatt elkészülne úgy, hogy azon vármegyék, melyek területén a kanális áthalad, kiásná a területére eső szakaszt, kerek egy mérföldet. A kivitelezés így gyors és viszonylag olcsó lett volna. Az építés azonban nem kezdődött el. A bécsi kamarilla az ötletet azonban félretette. Dillher báró után még sokan szorgalmazták az összekötő csatorna megépítését, mert felismerték a két folyóvíz szabályozhatóságát, a Tiszántúl vízpótlásának és a belvízi hajózás fejlesztésének lehetőségét. (A Duna–Tisza „alföldi” csatorna nem összetévesztendő a Duna–Tisza–Duna-, más néven Ferenc-csatornával, ma szerbül Veliki Kanallal, amelyet Délvidéken építettek ki 1793-tól 1802-ig – a szerző).
A homokhátsági kanális halaszthatatlan megvalósításával Vedres István 1805-ben, Beszédes József 1839-ben, Széchenyi 1845-ben, Reiter Ferenc 1866-ban, Zichy Jenő gróf 1868-ban, Türr István 1881-ben, Bogdánffy Ödön pedig 1919-ben foglalkozott.
Térségünkben Almásy Imre vármegyei főispán első teendője volt 1906-ban, beiktatása után a kérdéssel foglalkozni. Dr. Elek (Engel) István vármegyei tisztifőorvos szintén Szolnokot képviselte a Duna–Tisza csatorna tervezetének előkészítésekor, hosszasan agitált a végül meg nem valósuló szolnoki torkolat mellett.
Horthy Miklós is felismerte a csatorna fontosságát, ezért 1943-ban törvényjavaslat készült megvalósítására, melynek indoklásában az akkori előterjesztők így fogalmaztak:
„A Duna-Tisza csatorna megépítésével a javaslat valóra kívánja váltani ezt az immár évszázadosnál is régibb tervet. Széchenyi István e csatorna hatását a magyarság legeredetibb bölcsőjének, az Alföldnek gazdasági javulásában látta.”.
Közel harminc nyomvonal és tervezet készült el erre az időre, ám a háborúk nem kedveztek a megépítésnek.
A kezdeményezés rendre elakadt, mígnem a második világégés után néhány évvel mégiscsak megtörtént az első kapavágás csatornaügyben
„A föld fog sarkából kidőlni”: 1947-ben ifjúmunkások, egykori NÉKOSZ-osok (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) az internacionalizmus jegyében akartak valami világraszólót alkotni az 1848-as márciusi események centenáriumi ünnepségére. Lelkesedésük találkozott az akkori zűrzavaros politikai akarattal.
Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947-ben támogatta a csatorna megépítését, s ezt írta: „
Az elmúlt száz év nagyszerű tervei közül is messze kimagaslik Széchenyi gyönyörű álma: a Duna–Tisza csatorna megépítésének terve. Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokban”.
Az 1947-ben napvilágot látott, szovjet mintájú hároméves tervbe bele is került a csatorna „végleges” projektje. A két folyó között kijelölt csatorna nyomvonala százhat kilométer, szélessége úgy harminc méter lett volna, hogy az ezer tonnás uszályok is közlekedhessenek rajta. A kanális Duna felőli ágát Haraszti és Taksony között, a Tiszánál Ókécskénél jelölték ki, köztük tíz zsilipet építettek volna a szintkülönbségek miatt. A munkálatok 1948. március 22-én megkezdődtek Dunaharasztinál, miután Tildy Zoltán köztársasági elnök kiforgatta az első lapát földet. Ötszáz hivatásos kubikus jött Csongrád, Békés és Szabolcs megyékből, és további kétezer-ötszáz lelkes ifjúmunkás érkezett munkára, akiket Dunaharasztin, Alsónémedin és Felsőbabádon szállásoltak el.
A „rohambrigádok” dunai Szabadság-csatornának nevezték el leendő építményüket, munkásmozgalmi daluk pedig ekképp hangzott: „Brigádista, brigádista indul a munkába; Azt fütyüli, azt dalolja, kedve van hozzája; Én is olyan vidám vagyok, teljesül a vágyam; Pár év után Kecskemétre füstös hajók járnak!”.
A beruházás Dunaharaszti életében is jelentős változást hozott. Ugyanis a tizenkilencedik század végén Harasztin elindult a polgári fejlődés, amit elsősorban a pesti polgárok dunai megjelenése, majd odaköltözése hozott létre.
A lelkesedés a csatornaépítéssel együtt a kommunizmus erőszakos előretörése miatt azonban hamarjában megfeneklett.
A munkálatok a politikai változások és a magas költségek miatt három hónap múlva véget értek. A NÉKOSZ és más ifjúsági szervezetek 1948-as feloszlatásával, Tildy törvényellenes kiiktatásával befejeződött egy korszak, vele a lelkes ifjúmunkások szervezett országépítő munkája. A csatornából mindössze huszonkét kilométer épült meg Dunaharaszti és Dabas-Sári között úgy, hogy az első ásásokkal a természetet visszavonhatatlanul átalakították, tönkretették a Haraszti–Taksony szigetet.
A romantikus földdarabot egyszerűen kettévágta a csatorna és az élő Duna-ágból két – mára már elmocsarasodó – holtág jött létre, illetve két félsziget.
A „Csatipartnál”, ahogy a helyiek elnevezték a helyet, egészen a hetvenes évek végéig fürödni is lehetett, mikor is járványveszélyre hivatkozva azt a KÖJÁL megtiltotta. A Tiszánál sohasem kezdődtek el munkálatok a csatorna keleti felének megvalósulása miatt. (Cikkünk megjelenésében, a kutatómunkákban Bojtos Gábor, a megyei levéltár főlevéltárosa volt a segítségünkre.)
