Rangos díjjal tüntették ki az idén ötvennégy esztendős Szolnoki Népdalkört

– Úgy tudom, 1969-ben alakult a Szolnoki Népdalkör. Hogyan kezdődött a kulturális csoport története? 

– Én is csak a történelmét tudom, hiszen nem régóta vagyok a vezetője. Rohonczi Andrea – egykori énektanárom – alapította egykor, réges-régen. 

– Itt, Szolnokon? 

– Igen. A Kassai Úti Általános Iskolába jártam, ő ennek az intézménynek az énektanára volt. 

– Mit lehet tudni a kezdetekről? 

– A Szolnoki Népdalkör körülbelül tíz-tizenkét fővel alakult, és így is énekeltek nagyon sokáig, majd a szakmai vezetést néhány év múlva Vörös Lászlóné vette át. Ő az, aki harminc évnél is tovább irányította ezt a csoportot. Abban az időben már megjelent egy CD-jük is, sajnos nincs meg nekem, valószínűleg a régi tagoknál még meg lehet találni. A népdalkört ezután Danyi Zsuzsi vezette tíz évig, én pedig tőle vettem át nyolc-­kilenc évvel ezelőtt. 

– Ön hogyan került kapcsolatba a népdalkörrel? 

– Fontos dolog, hogy a Sodrás Népzenei Kisegyüttes az utóbbi időben szervesen együttműködik a népdalkörrel. Róluk mit lehet tudni? 

– A Sodrás Népzenei Kisegyüttes negyven éve alakult. Éppen most számolgattuk az éveket, mert legalább hárman, Mikes István, Patonai Mihály és én, 1983-ban kezdtünk el együtt muzsikálgatni. Nem feltétlenül népzenét, mindent, ami tetszett nekünk. Tavasszal vagy nyár elején jöttünk össze, zenélgettünk, először csak magunknak. Aztán nyáron odajött a Tisza Táncegyüttes akkori vezetője, Vörös Rezső, és azt mondta, hogy van egy japán útja. Ez volt az együttes első japán útja, de állandó zenekaruk – egy nagyon jó cigányzenekar volt Seres Géza vezetésével – nem vállalta az utat. Mondta, ha szeretnénk, és megtanuljuk az anyagot, akkor menjünk velük, és kísérjük őket. A három hónap elegendő volt ahhoz, hogy begyakoroljuk az anyagot, amit ideadtak felvételen, majd kimentünk az együttessel Japánba két csatlakozó zenésszel, a Budai testvérekkel 1983 őszén. Így indult el a népzenei utunk... 

– Hogyan fogadták Japánban a magyar népzenét? 

– Hát, furcsa, érdekes volt. Többször léptünk fel iskolákban, és nekem az az emlékem maradt meg, hogy bizony a mi pörgős, fergeteges, nagy lendületű táncaink a japán gyerekeket, de a felnőtteket is egy kicsit elfárasztották. Tehát azt vettem észre rajtuk, hogy azért az egyórás műsor után jólesett nekik a csend, a pihenés, máshoz vannak szokva. 

– Térjünk vissza a Szolnoki Népdalkörhöz. Nemrég a vármegyeházán rangos kitüntetést vehettek át augusztus huszadika alkalmából. 

– Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye Művészeti Díját kaptuk meg, nagyon nagy örömünkre. Nem számítottunk rá.

– Beszéljünk néhány szót a népdalkör hétköznapjairól! Hol, mikor, mennyit próbálnak, hány tagú a zenekar, illetve a népdalkör? 

– Amikor átvettem, még kevesen voltunk, aztán egyre többen csatlakoztak. Nagyon-nagyon sokan voltunk már egy olyan öt-hat évvel ezelőtt, húsz-huszonketten. Volt időszak, amikor hat-nyolc férfi is volt közöttünk, nagyon szerettünk együtt énekelni. Aztán jött a koronavírus-járvány – ami ugyan nem csak minket érintett rosszul, még nagyon sok más kulturális csoportot – és elmaradtak a programok is. Nagyon lecsökkent a létszámunk. Amikor két év után lehetett volna megint rendszeresen járni, akkor sokan azt mondták, hogy „bocsánat, én már kialakítottam az életemet, mással kezdtem foglalkozni”, vagy a családban történtek változások. Úgyhogy végül hat-nyolc fővel folytattuk tovább. És most ott tartunk megint, hogy tizenöten-tizenhatan újra együtt vagyunk, és nagyon, de nagyon jó csapatunk van...