Életműdíjat kapott a közkedvelt háziorvos

Hosszú év­tizedek óta dolgozik a faluban és a környező településeken. Nincs olyan, aki ne ismerné, akit ne gyógyított vagy ­kezelt volna. Mégis elcsodálkozott azon, hogy felterjesztették a Batthyány-Strattmann-díjra­. Pedig egy többórás beszélgetés sem lenne elég ahhoz, hogy elsorolja, mi történt ­vele, mit ért el eddig.

– Ritkaság számba megy, hogy valaki ennyi időt egy helyen praktizáljon, ráadásul a szülőfalujában. Kezdeti nehézségeim sarkalltak arra, hogy mentorkodással foglalkozzak. Sok fiatal, pályakezdő háziorvost mentoráltam – ­magyarázta az 1954-es születésű díjazott.

Tősgyökeres szentimrei, itt született és töltötte gyerekkorát a mostani orvosi rendelővel szemközti családi házban. A háziorvosi ellátás akkoriban a szomszédjukban működött. Az egyetemi évek után visszatért szülőfalujába, és egyedül látta el az akkori II. körzet, Tomajmonostora betegeit­. Emellett övé volt még Újszentgyörgy és a Szent­im­rei Állami­ Gazdaság is.

Azóta harmincnyolc év telt el, közel négy évtizede ő a ­falu háziorvosa. Felesége pedig negyven éve védőnő. Két ­lányuk született, akik ugyancsak az egészségügyi pályát választották.

A rendszerváltozás után tizenöt éven keresztül naponta három helyen rendelt. Ma már csak Tiszaszentimrén dolgozik, kivéve a helyettesítéseket, 2006-ban átvette nyugdíjazott kollégája betegeit.

– Négy hónappal ezelőtt nyugdíjba vonultam – mondta­ Koczok Sándor. – Nyugdíj mellett még dolgozok, mivel nincs utódom. Még amúgy sem jött el a pihenés ideje, hiszen a nálam tíz évvel idősebbek is dolgoznak – fűzte hozzá mosolyogva.

Nehéz évtizedek állnak ­mögötte, ő még a klasszikus gumicsizmában botorkálós háziorvosok közé tartozik. Mikor ő kezdte, szilárd ­burkolat még csak a Fő úton volt.

Egy-egy beteghez ­bizony kalandos körülmények ­között lehetett eljutni. Jól ismeri tehát a falusi orvos kifejezést. Évtizedekkel ezelőtt szinte­ mindenhova gyalog járt, a ­kerékpárnak sok esetben nem volt létjogosultsága.

– Ha jó idő volt, szandálban, ha rossz, akkor gumicsizmában vágtam neki az útnak. Néhány házat kilométeres gyaloglás után lehetett elérni, az útviszonyok, a nagy sár miatt nem volt érdemes biciklire ülni – mesélt a közel negyven évvel ezelőtti ­állapotokról. Meglátása szerint, akkoriban ez volt a világ legtermészetesebb dolga.

Dr. Koczok Sándor az a fajta háziorvos volt, akit a nap ­huszonnégy órájában el ­lehetett érni. Betegei éltek is a lehetőséggel, sokan keresték háznál, hívták az éjszaka közepén. Ennek aztán tíz ­évvel ezelőtt vetett véget, ­mikor úgy érezte: túl az ötvenen már nehezére esik a rendszeres ­éjszakázás.

Bár a faluban és a környéken köztiszteletnek és megbecsülésnek örvend, ezt nem adták ingyen. Fiatalon kezdte­ a pályát, mentor híján, már pályakezdőként magára volt utalva.

– Sosem voltam biztos ­magamban, talán nem is akartam. Ez az örökös kételkedés vitt előre. Ha bizonytalan voltam, nem tudtam kitől kérdezni, csak a betegektől – emlékezett vissza. Ez nem a magabiztosság hiánya volt, hanem az egészséges ­kétely, ami egy pályakezdőt jellemez. Eleinte álmatlanságot is okozott számára, esténként ­végtelenített filmként peregtek előtte a délelőtti rendelés képei.

A munka volt az első

Kevesen tudják róla, de sokáig műszaki pályára készült. Matematika–fizika tagozatra járt középiskolában, végül mégis az orvoslás mellett döntött. Persze a műszaki vonal sem múlt el nyomtalanul, gyerekkora óta – ha teheti – fúr-farag.

– Nagyon örül az ember a díjnak, hiszen kevesen kapják­ meg. De ez nem változtat azon, hogy szeretem azt, amit csinálok. Persze nagyon hálás vagyok az elismerésért – jegyezte meg.

Sokan kérdezik tőle, hogy nem unt-e rá az orvosi pályára, de most is örömmel jár be dolgozni. Neki mindig a munka volt az első.