Volt, hogy majdnem láncostól esett a szolnokiak nyakába a toronyóra

Teljesen megértem a néhai osztrák városparancsnok ingerültségét, aki a szabadságharckor innen leste a közeledő honvédeket. Nem csak hetvenlépcsőnyi port söpört fel közben a nadrágjával, de közben még a fülébe is kondított a figyelmetlen harangozó. Később az sem lehetett megnyugtat érzés, amikor az 1867-es szolnoki földrengéskor az egész torony órástól harangostól dőlni kezdett a későbbi iskola irányába. Akkor Kleinwachter János királyi mérnök hajmeresztő, de bevált ötlete mentette meg az alkotmányt, amit egy alá ásott gödörrel billentettek vissza a helyére.

Most viszont nyugalom fogad bennünket, amikor a harangtérbe érünk, hogy a körülötte húzódó erkélyről pillantást vessünk Szolnok napfényes látképére is. A három harang alatti padlón a múltból még ott látni az egykori kötélnyílásokat is, amin át lentről, kézzel működtették őket, de ma már felülről kapják az utasítást az óranegyedek elütésére, meg a harangozásra. Egy szinttel feljebb, a már csak létrával elérhető helyiségben pedig vár bennünket az őket vezérlő új, és a régen nyugdíjba vonult egykori óraszerkezet.

A mai óra egy gerendákon nyugvó narancsszín doboz, amiből rudak vezetnek a torony négy oldalán levő közel embermagasságú új számlapokhoz. Megkopott elődeik a korábbi óraszerkezettel együtt a sarokban idézik a múltat. Az ott látható bonyolult, nagy tudással összerótt kovácsmunkában tisztelhetjük Szolnok korábbi, több mint másfél száz éves időmérőjét. A tengelyek, fogaskerekek, kötéldobok halmazán elsőre nehéz az avatatlan szemnek eligazodni. Hasonlót eddig csak a debreceni nagytemplomban láttam közelről.

– Ezt a régi órát már egyáltalán nem láttam működni, mondja Máthé atya. A helyzete akkor vált válságossá, amikor 2013-ban már le akart esni a számlap – Közben egyre többen szóltak, hogy milyen jó lenne újra hallani az óraütést. Ekkor kaptunk az óra megújítására egy nagylelkű adományt. Utána sikerült kapcsolatba lépni egy templomi elektronikával foglalkozó, több helyről is ajánlott taksonyi családi vállalkozás vezetőjével, Kapui Gyula villamosmérnökkel.

– A Bimm-Bamm Csoport készítette el 2013-ban az itt látható új, műhold vezérelte, atomóra pontosságú óraszerkezetet. Annyira megbízható, hogy két villámcsapás sem tudott kárt tenni benne. A villámhárítók ugyan levezették őket, de az óriási térerő leállította a szerkezetet, amit Kapui úrék mobiltelefon-segítségével azonnal újra tudtuk indítani, zárja rövid ismertetőjét a plébános.

A régi szerkezetről az antik órákat is jól ismerő Kapui úrtól tudtunk meg bővebbet. Annak idején ügyes kezű kovácsmesterek készítették őket, s bár hasonlóak egymáshoz, nincs két egyforma darab köztük.

– Egy mesternek legalább két évre volt szüksége az elkészítésükhöz, tájékoztat bennünket a szakember. Mivel addig is élni kellett valamiből, közben mellékesen hasonló elven működő, úgynevezett tyúkforgatókat is készítettek. A vendéglőkben ezek forgatták a tűz felett sülő szárnyasokat, hogy egyenletesen piruljanak.

– A mesterek munkája nem ért véget az óra elkészültével, azokat harminc-ötven évenként teljesen szét kellett szedni, karbantartani és újra összerakni. A régi óra pontosságát egy folyamatosan lengő, többször is tökéletesített inga biztosította. Hosszát változtatni lehetett, így szükség szerint gyorsultak, vagy lassultak a mutatók. Most ez az inga is csendben várja, hogy egykor talán majd megcsodált történeti emlék legyen belőle.

Óratörténeti kalandozásunk során kiderült, hogy az előttünk levő, most immár mozdulatlan szolnoki szerkezet az 1840-50-es évek körül készülhetett. Annak idején naponta kellett felhúzni, amire külön embert alkalmaztak. Működéséhez a jelenleg a sarokban árválkodó homokkőből készült súlyok adták az energiát. A korabeli technika korlátai miatt közben a mutatókat is beállították a napálláshoz viszonyítva. mivel az óra pontossága általában napi 7-12 perc volt a valós időhöz képest. Jó száz évvel ezelőtt nem is a mai módon mutatták az időt. A nagymutató jelezte az órákat és a kicsiről lehetett leolvasni a perceket.

Míg ezeken elmélkedtünk, a sok fogaskerék között egy furcsa lapátszerű szerkezet ütötte meg a szemünket. Megtudtuk, hogy valójában egy régi légfékkel, – amit korabeli néven szélfogónak hívták – állunk szemben, amiknek légellenállása szabályozta az óraütések sebességét.

– A felújítással egy időben változtattunk a harangozási renden is. – Tudatja közben Máthé közben atya. Tudomásul kellett vennünk, hogy ma már más rendben élnek az emberek, mint régen. Sokan dolgoznak éjjel is emiatt hétvégén pihenni szeretnének. Így ünnepnapokon reggel hallgatnak a harangok, de a többi időpontban a szolnokiak szívesen veszik az óranegyedeket jelző kalapácsütéseket és a régi időket is idéző kondulást. – zárta óratörténeti túránkat Máthé atya, mikor megkezdjük korántsem veszélytelen földet érési kísérletünket az ódon, gyengén megvilágított lépcsőfokokon.

Ahány város, annyi időszámítás volt régen

Valamikor az egész országban másként járt az idő. Nem egyformán jelezték az órát mondjuk Pesten és Debrecenben a mutatók. Mindenütt a csillagászati delet, a nap zenitre érését vették alapul. De akkor ez nem jelentett problémát, hiszen, mire a következő toronyóráig elértek, jó néhány óra is eltelhetett., és ez a pár perc eltérés már senkinek sem tűnt fel. Csak a 19 század vége felé vezették be a ma szokásos zónaidőket. Ezt Máthé atya is megerősítette: – Egri teológus korunkban a helyi csillagvizsgálóban megmértük, hogy ott negyedóra eltérés volt a helyi és a budapesti idő között. – Bár ez ma is létezik, de az egyszerűség kedvéért jelenleg az egész országban egységes időszámítás van. Sőt, ha a híreknek hinni lehet, most már az évi két óraállítás is hamarosan a múlté lesz.