Munkácsy-díjat kapott a szolnoki szobrászművész

– Egy képzőművész életében igen komoly elismerést jelent a Munkácsy Mihály-díj. Milyen érzésekkel, gondolatokkal vette át?

– Nagyon nagy meglepetés volt számomra. Mivel az elmúlt években többször felterjesztettek, de nem kaptam meg, már jó előre befizettem egy síelésre a családommal a díjátadó időpontjára, így egy kicsit át kellett szervezni a programunkat. Természetesen nagyon örültem neki.

– Ön leginkább bronzból készíti az alkotásait. Miért ezt az anyagot választotta?

– Engem a szobrászat műfaján belül minden érdekel, az érmekészítéstől egészen a köztéri szobrokig. Utóbbi áll hozzám a legközelebb, és a díj is ennek szól, legalábbis én így gondolom. A köztéri szobrok anyaga többnyire kő vagy bronz. Én ezt a kettőt ötvözöm. A vörösréz az egyetlen olyan fém, amelynek vörös színe van, a bronz pedig vörösrézből és ónból áll, így egy egészen érdekes, melegséget magában hordozó és melegséget árasztó fém.

A kő pedig – legyen bármilyen fajta – mindenképpen hidegséget sugároz, a két anyag párosítása pedig egy sajátos feszültséget teremt, kvázi az élő és élettelen összeházasításáról van szó. Ez az a feszültség, amit ha jól kezel a szobrász, akkor sajátságos dolgot képes létrehozni.

– Milyen szépségei, nehézségei vannak egy köztéri szobor elkészítésnek?

– A köztéri szobrászat, ahogy már nevében is hordozza, a közösségnek készülő szobor, amiért nekem olyan nagy kedvencem. Azért nagy kihívás, mert egyrészt meg kell felelni a közösségnek – és nyilván nincs olyan, hogy valami mindenkinek tetsszen –, de százalékosan, ha sikert ér el egy köztéri szobor, akkor azt lehet mondani, hogy a közösség javának tetszett.

Az én szobrászattal kapcsolatos elveim között fontos helyen szerepel az is, hogy a közönséget és közösséget mi, művészek kvázi felemeljük. Nem úgy kell sikert elérni, hogy bizonyos színvonal alá süllyedünk. Emellett a köztéri szobrok készítését nagyon nagy tisztelettel kell végezni, hiszen java részük emlékmű. Vagyis komoly kegyeleti szempontoknak is meg kell felelni.

Ugyanakkor a szobrász törekszik arra, hogy valami újat is hozzá tudjon tenni a munkájához, aminek megvan a kockázata, mert lehet, hogy éppen az újítás miatt nem veszi be a közönség gyomra. Ez egy furcsa „késélen táncolás” és azt mondhatom, hogy zsákban is, hiszen a megrendelő valamelyest megszabja a feltételeket, tehát ez egy alkalmazott műfaj.

Ha portré, akkor hasonlítania kell az ábrázolt személyre, ennek ellenére az ember, ha tud valami egyedit hozzátenni, arra azt mondom, hogy az már valami.

– Mi mindenhez kell értenie egy sikeres szobrásznak?

– Amikor az ember elkészít egy tervet, azt be kell tudnia árazni. Egyébként mire eljut a szoboravatásig az alkotás és megkapja érte a pénzt a szobrász, lehet, hogy nem keresett rajta semmit, sőt veszteséges volt a munka. Rendkívül költséges és hosszadalmas feladat egy köztéri szobor elkészítése. A kő és a bronz is drága.

Ami még külön kihívás, hogy ha többen dolgozunk egy szobron, hogyan hangoljuk össze a munkát. Hogyan tudjuk összeszerelni például azt, amelyiknek egyik része bronzból, a másik kőből készült. Sok technikai dolgot előre kell látni, szükség van bizonyos műszaki érzékre és felkészültségre is, egyszerre több szakmát kell ötvözni.

– Ön ehhez honnan gyűjtött tudást, tapasztalatot?

– Nyolcadikos korom után az állami szoboröntödében kezdtem dolgozni, majd a művészeti szakközépiskolában két évig szobrásznak tanultam. Mivel épületszobrászatot oktattak és csak gipsszel lehetett dolgozni, úgy éreztem, ez nekem kevés. Átjelentkeztem ötvös szakra, ahol a fémekről sikerült plusz információkat szereznem.

Ötvösként érettségiztem, ezt a tudást a mai napig nagyon jól tudom hasznosítani a szakmán belül. Ezért tudom a szobrászat teljes spektrumát űzni. Nagyon nagy hálával gondolok vissza középiskolai mesteremre, Tóth Béla szobrászművészre, aki a rajzolás-mintázást tanította nekem és Somogyi József szobrászművészre, aki a Képzőművészeti Egyetemen volt a mesterem. Nélkülük nem lennék az, aki most vagyok.

– A különböző technikák elsajátításán túl egy alak megformálásához anatómiai ismeretekkel is rendelkezni kell.

– Igen, mivel én az ábrázoló művészetnél maradtam. Úgy gondolom, a realizmus egy magas fokú absztrakció, hiszen nem naturalizmus. Tehát nem másolom a természetet, nem próbálom visszaadni annak minden részletét, az naturalista ábrázolás lenne, hanem mint egy szűrőn, átengedem magamon a valóság élményét és arra reflektálva csak a leglényegesebb elemeit megragadva próbálom megjeleníteni például az adott portrét.

De nem naturálisan, hanem inkább kihangsúlyozva a karakterjegyeket, néha el is túlozva a valósághoz képest, pont azért, hogy realisztikus legyen. A realista ábrázolásmódba számomra több minden belefér, még a szürrealitás is. Több szobromnál fel lehet fedezni a szürreális jegyeket is.

– A Szolnoki Aréna előtt álló, vízilabdásokat ábrázoló két szobrának éppen a karjai hiányoznak. Miért?

– A mellszobor eleve egy torzó. Én rendszerint fél alakokat mintázok. Ha úgy látom szerencsésnek, ábrázolom a kezeket is, mint például Hasznos István szobránál. Nála úgy éreztem, nem esik ki a kompozícióból, ha ott vannak, hiszen azokat a háta mögött kulcsolja össze. Ráadásul ismertem Pista bácsit, és ez egy jellegzetes testtartása volt.

Még azt is kérdezték, honnan tudtam, hogy a jobb keze volt felül és nem a bal, hát onnan, mert így tudott leggyorsabban pofont adni a rendetlenkedő gyerekeknek. (Mosolyog.) A kapusszobornál viszont teljesen más a helyzet. Hiszen, ha lennének karjai, akkor fel kellene tartania mind a kettőt, és ez nagyon könnyen egy Krisztusra emlékeztető jelenet lett volna.

Bántó lett volna a kettőjük közötti analógia, és én nem akartam vízipólós Jézust készíteni. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom karok nélkül beletenni a szoborba azt a feszültséget, ami a kapus mozdulatában rejlik. A jó torzóhoz könnyen hozzá tudjuk képzelni a hiányzó részeket, vagyis nem tűnik amputációnak.

– Hogyan kezd hozzá egy szobor elkészítéséhez?

– Szoktunk vázlatokat készíteni néha rajzban is, de ezek többnyire firkák. Egy köztéri szobor pályázaton is mértékarányos modellt kérnek. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy amikor már megvan a fejemben a gondolat, azonnal térbeli modellt készítek. Számomra is több információt rejt és a nagy szobor elkészítésénél – ha már eljutottunk oda – akkor tudom használni.

Ha léptékarányos, akkor mindent tudok rajta mérni, és fel kell szorozni. Mérem a kicsi modellt, ott áll előttem egy tekercs drót, a modellből tudom, hogy mekkora drótot vágjak le. Vagyis nem csak művészileg, de technikailag is egy nagy segítség, ha az ember mértékarányos modellből indul ki.

– Mennyi ideig készül egy köztéri szobor?

– Ha van rá elég idő, akkor egy ötnegyedes szobor – példaként mondom a Szigligeti Ede- vagy a Zounok ispán-szobrot – olyan fél év kemény megfeszített munkája, de nem napi nyolc, inkább tíz-tizenkét órában. És ehhez még kell plusz két ember, akik segítenek a munkában.

– Történt-e már olyan, hogy egy, már elkészült szobrot elölről kezdett, mert nem volt elégedett a végeredménnyel?

– Nem. Ilyen még nem történt. Ez egy olyan lassú technológiai folyamat, hogy az embernek kell, hogy legyen ideje átgondolni. Olyan már volt, hogy menet közben úgy éreztem, lehet, hogy kicsiben igaz volt, és jól mutatott, de nagyban nem, így átalakítottam.

Leszedtem róla az agyagot, a vázat átépítettem, majd újra visszatettem az agyagot. Nyilván, amikor már a saját kritikámat is kiállta a szobor csak akkor véglegesítettem, hogy bronzba kerüljön.

– Min dolgozik jelenleg?

– Várom a pályázatokra beadott terveim eredményeit, illetve a Kincsem-év kapcsán megkeresett Tápiószentmárton polgármestere. Megállapodtam vele abban, hogy készítek nekik egy tervet, amely Blaskovich Ernőt ábrázolja. Ez egy félalakos szobor lesz, de olyan, amelynek a kezei is megvannak.

Blaskovich Ernőről egyébként eddig még nem készült szobor. Tavaly pedig a Magyar Nemzeti Bank egy meghívásos pályázatát nyertem meg. Ez év szeptemberében adják ki a magyar vizsla emlékérmet. Ennek a verőtő mintáját (negatív mintáját – a szerk.) kellene hamarosan leadnom, az első zsűrin már átment, néhány apró módosítást kell tennem rajta. Aba-Novák Vilmos emléktáblája, amely a nevét viselő kulturális központra kerül, már elkészült, hamarosan avatják.