Huszonöt év sikereit ünnepelték

A Kékibolya Műkedvelő Művészeti Csoport 1993-ban alakult meg, e nevet pedig öt évvel később vették fel. A dátum arról árulkodik, hogy indulásuk óta valójában már huszonhat év telt el. Eredetileg a jeles évforduló megünneplésére is a múlt évben került volna sor, ám művészeti vezetőjük, Földes Imre súlyos betegsége miatt úgy döntöttek, egy évvel elhalasztják a jubileumi rendezvényt, hiszen szóba sem jöhetett, hogy a csoport nélküle ünnepeljen.

Ez alkalommal viszont ő volt az, aki emlékezetesen és frappánsan összefoglalta az elmúlt negyed század történetét. Van mire emlékezniük: az ország szinte minden táján megfordultak, hívták őket szerepelni legkülönfélébb rendezvényekre a nyugdíjasklubok összejövetelétől kezdve kulturális találkozókig. Eljutottak Erdélybe, Lengyelországba is. Népzenei minősítőkön mérettették meg magukat és zsebeltek be számos díjat, oklevelet.

– Volt olyan évtized, hogy huszonöt-harminc fellépésünk volt évente – idézte fel Földes Imre, akivel még az ünnepségük előtt beszélgettünk. – Egyszer azt mondta nekünk az egyik kritikusunk: „Imre bácsi, még a hivatásos színészeknek is dicsőségére válna, amennyi energiával rendelkeznek”! De nagyon szerettük csinálni, és mindig alaposan felkészültünk. Meg is volt az eredménye.

– Budapesten sokszor felléptünk. Emlékezetes élmény, mikor 1996-ban részt vettünk a Budapest Sportcsarnokban megtartott, nyugdíjasok világnapja alkalmából rendezett ünnepségen, ahol tízezer ember előtt léptünk fel. Kertész Zsuzsa tévébemondó vezette a műsort, mikor levonultunk, a sor végén mentünk a feleségemmel, odajött hozzánk, gratulált, megpuszilt bennünket, és azt mondta:

„Ebben a korban nagyon szeretnék én így táncolni, mint maguk!” Ez még most is visszacseng a fülemben. Következő évben is ennyien gyűltek össze, mi a köröstárkányi ugróst adtuk elő, és újra meg újra visszatapsoltak minket. Már nem láttunk a vakuk fényétől, csurgott rólunk a víz a melegben, míg az öltözőhöz igyekeztünk, ami olyan tizenöt méterre lehetett a színpadtól. Beletelt háromnegyed órába, míg végre bejutottunk, mert mindenki megállított egy közös fénykép erejéig. Óriási élmény volt! – mesélte lelkesen

– De mindenütt nagy sikerünk volt. Minket ez éltetett, ezért csináltuk, rengeteg műsorszámunk volt. De a sikerhez kellett két olyan ember, mint mi, Fekete Gáborné Margitka csoportvezető, meg én, aki a társaságot összefogja. És kellettek olyan tagok, akik szívvel-lélekkel odatették magukat, mert az eredmények mögött mindig kemény munka van – hangsúlyozta.

A produkciók pedig tényleg látványosak voltak, hiszen nem akármiben léptek színpadra. A hölgyeknek tizenkét szett váltóruhájuk készült, a férfiaknak öt, a csizmáikat, az asszonyok pántos cipőit méretre készítette a martfűi cipőgyár, támogatóiknak köszönhetően.

Földes Imre egy külföldi utat is felidézett, mely szintén emlékezetes maradt.

– Lengyelországba utaztunk, ahol egy nagyon modern szociális otthonban léptünk fel. Ahogy szálltunk le a buszról, az igazgató nagyon figyelt minket. Később elárulta, ott gondolkodóba esett, hogy ezek az öreg emberek mit akarnak itt, ők fognak műsort adni? Átöltöztünk, amikor odajött hozzánk tolmáccsal, és megkérdezte, hol vannak, akiket látott leszállni a buszról. Mondtuk, hogy itt előtte, csak fellépő ruhában. Ránk se ismert. Az előadás után pedig olyan tapsot kaptunk, hogy csak na! A csoportot a közönség tapsa éltette, az többet ért, mint a díjaink, pedig abból is kaptunk bőven.

Eredményeiknek köszönhetően Földes Imre és Fekete Gáborné is megkapta a Zagyvarékasért Érdemérmet 2004-ben, illetve 2005-ben. Imrét 2017-ben Zagyvarékas díszpolgárává is avatták, kulturális tevékenysége elismeréséért. 2008-ban pedig A népi hagyományok ápolásáért a Kultúra Lovagja címet is megkapta.

– Rendkívül örültem a lovagi címnek, de annak még jobban, hogy a községünkben elismerték, a munkánkat – jegyezte meg.

A tagság azonban lassan kiöregedett a táncos műsorokból, így az utóbbi években már csak dalos fellépéseket vállaltak. És ha arra már nem is vállalkoznak, hogy a színpadon ropják a táncot, aki még jól tartja magát, a Margaréta népdalkör égisze alatt őrizheti a népi éneklés hagyományait.

A táncról lemondtak, a dalolásról azonban nem

– Sok olyan ember volt körülöttünk, aki szeretett táncolni, így megpróbáltuk őket egy csoportban összehozni – mesélt az indulásukról Fekete Gáborné Margitka. – Negyven-egynéhány fővel kezdtük, ez a létszám később kicsit lecsökkent, hiszen a csapat zöme már induláskor nyugdíjas korú volt –, de huszonnyolc-harminc nagyon aktív tagunk mindig volt. Ők tényleg odatették magukat, fáradhatatlanul gyakoroltunk, szerdánként tartottuk a próbákat. Csak eleinte nem volt, aki segített volna nekünk a táncban.

– Mikor én lettem a vezető, Koncsek Erzsébetet kértem meg, hogy tanítson minket, Hajmann Bélát pedig énektanításra kértem fel. Nagyon élveztük az összejöveteleket, az egyedül élőknek különösen sokat jelentettek a próbák és a programjaink. Végül úgy összekovácsolódtunk, hogy olyanok lettünk, mint egy nagy család. Csak sajnos az idők során nagyon sokan eltávoztak már közülünk, fiatalokkal pedig nem nagyon tudjuk a kiesőket pótolni.

– Azt viszont semmiképp nem akartuk volna, hogy abba kelljen hagynunk az éneklést, így megalakítottuk a Margaréta Népdalkört a vezetésemmel, ebbe olvadtak be a kékibolyások is. Megmérettetésekre már nem vállalkozunk, legfeljebb, ha lesznek fiatalok, de szeretnénk még a magunk és a rékasiak örömére énekelni, ha hívnak, a környező településeken is szívesen fellépünk – ígérte Margitka.