Újra a filmvásznon láthatjuk Huszárik Kata színésznőt

– Hogyan találták meg ezzel a szereppel?

– Gyöngyössy Bence rendezte a filmet. Vele és alkotótársaival, Kabay Barna producerrel és Petényi Katalin forgatókönyvíróval már dolgoztam együtt sok-sok évvel ezelőtt a Hippolytban (magyar filmvígjáték, 1999 – a szerk.). Hogy ezzel a filmmel kapcsolatban miért gondoltak rám, én azt nem tudom, nem én voltam az egyedüli jelölt, válogatásra hívtak. Többen voltunk, de végül én kaptam meg ezt a szerepet.

– A filmben Katalin a nehéz időkben is sziklaszilárdan kiáll férje, Béres József mellett. Hogyan készült erre a karakterre?

– A forgatókönyv elolvasása és a ruhapróbák után természetesen részletesebben is utánanéztem Béres József életének. Ilyenkor a színész megpróbálja megtalálni a kapcsolódási pontot a karakter és önmaga között, hogy ez egy hihető és hiteles alakítás legyen.

– Mi volt ez a kapcsolódási pont?

– Alapvetően én sokkal öntörvényűbb, akaratosabb ember vagyok mint „Katóka,” de azért azt gondolom – és ez egy erős kapcsolódási pont a karakter és közöttem –, hogyha valakit szeretek, nagyon sok mindent képes vagyok érte megtenni, elviselni és nagyon erős háttérországot tudok számára biztosítani.

– Mit lehet tudni a film kulisszatitkairól, a forgatásról?

– Az több helyen is zajlott, de az eredeti helyszínen, Kisvárdán nem, mert nagyon messze van Budapesttől. Tökölön sikerült találni egy olyan házat, amely alkalmas volt erre. Tavalyelőtt nyáron forgattuk a filmet, úgyhogy rettentő forróságban dolgoztunk. Kint negyven fok volt, az épületben még melegebb, ráadásul lehúzott zsalugáterek, befüggönyözött ablakok mellett játszottunk, plusz a világítás miatt a lámpák is melegítettek, és volt olyan jelenet, amikor magamra kellett húznom a dunyhát is.

– A bírósági jelenet is hasonló volt ebből a szempontból. Nyáron forgattuk ezt is a bírósági szünet miatt a Markó utcai épületben, irdatlan melegben, műfüstben, bezárt ablakok mellett. A sminkesek kis ventilátorokat adtak a kezünkbe, hogy amikor éppen nem forgott a kamera, azzal próbáljuk egy kicsit hűteni magunkat. Ennek ellenére nagyon jó hangulatban telt a forgatás, hiszen ennyi kedves ember egy helyen, egy időben, áldás!

– A film fogadtatása eddig nagyon jó. Ez meglepetésként érte a stábot vagy számítottak rá?

– Inkább azt mondom, bíztunk benne. Ebből a történetből ugyanis készült már egy négyrészes tévéfilm a Cseppben az élet címmel, amit le is adtak a televízióban. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk utána és rengeteg szép üzenetet. Reménykedtünk benne, hogy ez játékfilmként is megállja majd a helyét, és megérinti az embereket, korosztálytól függetlenül.

– Azt gondolom, lesznek nézők, akik még emlékeznek erre az időszakra és Béres Józsefre, őket ezért találhatja meg a film. A fiatalabbaknak pedig azért lehet érdekes, mert egy nagyon alap emberi történet köré épül. Ha az embernek van egy álma, hisz valamiben, akkor azt végig lehet csinálni és érdemes küzdeni érte akkor is, ha éppen széllel szemben kell haladni, akkor is ha keresztbe tesznek neki. Hogy az embernek érdemes hinnie, bíznia önmagában.

– A feltalálón kívül milyen produkciókban láthatja mostanában a közönség?

– Szerencsére nagyon sokat dolgozom, változatos feladataim vannak. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy több műfajban kipróbálhattam magam. Nem törekedtem erre, nem volt tudatos, valahogy mindig így hozta az élet, én pedig szeretem kipróbálni magam hol ebben, hol abban. A filmen kívül van egy televíziós munkám, az M5- ön vezetem a Multiverzum című tudományos heti műsort, amit nagyon szeretek csinálni. Két író-olvasó találkozóm is van havonta, az egyik a József Attila Színházban, a másik pedig a csömöri művelődési házban.

– Nemrég volt bemutatóm a FÉM Színházban – ez egy új fővárosi játszóhely – ahol egy perzsa rendezővel dolgoztam együtt, és egy kortárs perzsa darabot mutattunk be, „Interview”címmel. Ez egy monodráma. Ilyet még nem csináltam, hogy hatvan percen keresztül csak én vagyok a színpadon. Nagyon nehéz színészi feladat, mert az első felvonásban egy értelmi sérült fiút játszom, a másodikban pedig egy bombagyáros fizikusnőt. Ezenkívül szinkronizálok és még nagyon sok minden mást csinálok, emiatt pedig szerencsésnek érzem magam. Éppen valamelyik este gondolkodtam azon, hogy milyen jó nekem, hogy ennyiféle dologgal foglalkozhatok úgy, hogy mindegyiket szeretem...

– A szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja volt 2001 és 2012 között. Milyen gyakran jár vissza Szolnokra?

– Sajnos mostanában nem olyan sűrűn, mint szeretném, hiszen nekem fontos volt Szolnok. De éppen a múlt ősz utáni időszak hozott néhány olyan eseményt, ami miatt jöhettem, és ez nekem mindig öröm. Tavaly októberben volt édesapám, Huszárik Zoltán grafikáinak kiállításmegnyitója, utána pedig a szolnoki Rotary bál, melynek évek óta háziasszonya vagyok, és most ez a filmbemutató. Valahogy a gondviselés nem engedi, hogy elszakadjak Szolnoktól, és én ezt egyáltalán nem bánom. Sőt, örülök neki…