Rendszerhiba szülte Schwajda György Csodáját, melyben vak vezet világtalant

Idén újra „hazalátogatott” Szolnokra Schwajda György. Ötven esztendeje, első Tisza parti munkássága alatt öt évig dramaturgként dolgozott a Szigligeti teátrumban. Ezután többször, több ciklusban tért vissza „anyaszínházához” – igazgatóként, író-rendezőként, „színházépítőként”. Most, június 7-én a szellemével találkozhatott a nagyközönség, amikor is a X. Színházi Olimpia szolnoki programjaként Schwajda Csodáját mutatta be a román petrozsényi Teatrul Dramatic „Ion D. Sîrbu” színház társulata.

Mészáros Géza

Részlet a jelenetből

Fotó: Klu photography

Schwajda György Csoda című vígjátéka könyv formában és színpadon előadva is maga egy csoda. Annyira röhejes a története, annyira valósak az egykori szovjet birodalmat kiszolgáló, kommunista-szocialistává lesilányított, nyomoronc országok társadalmi kivetülései, annyira felismerhető benne a korszak agyamosott egyenegyéneinek figurája, ami abszurdnak tűnhet ugyan, mégis a hajdani valóságot tükrözi.

A Csoda világát leginkább az értheti, aki élt benne. Napjaink ifjúságának talán hihetetlen a könnyedre szabott vígjáték nyomasztó légköre, amelyben évtizedekig fuldokoltak jobb sorsra érdemesek. Schwajda nekik, nekünk állított emléket a Csoda megírásával.

A Csoda története hihetetlen, ám de akár meg is történhetett volna az elmúlt kifacsart rendszerben. Vencel a nyomdai betűszedő elveszíti a látását. Ám betegállománya csak egy évig tart, az SZTK-rendelet visszaparancsolja a munkapadja mögé. Vencel számára ez annyit tesz, hogy minden bizonnyal meggyógyult, tehát lát. És ekkortól kezdődnek a bonyodalmak. A megvilágosodott Vencel világtalanul visszatér a munka világába, és mindennek épp úgy akar megfelelni, mint azelőtt. Lelkesedésében dűt, borít, s bár a többszörösen is kitüntetett Gutenberg Szocialista Brigád szociálisan érzékeny tagjai mindenben támogatják elsötétült elvtársukat, ám mindez rettenetes erőfeszítést kíván tőlük. Vencel az elvakultságában még a házasságát is felrúgja, mert hisz a csodában, abban, hogy látatlanul is visszanyerte szeme világát. Ezért aztán a nép uniformizált tagjaként a szocialista erkölcsi normáknak megfelelően él: alkoholista lesz, szeretőt tart, Trabantot vezet, öngyilkos akar lenni…

A vígjáték egyéni és társadalmi drámákon, szocproblémákon halad a happy end nélküli végkifejlet felé. Sírnunk kellene rajta, ellenben, – Vencelen kívül – aki látja, kacag. A mostani darab aktualitása annyiban rejtezett, hogy a végjátékban a pódiumra beöntött ócska szemétzuhatag hangját elnyomja a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dala, az Internacionálé, azt pedig felváltja korunk újabb kontinensnyi nagyhatalmának, az Európai Uniónak a Himnusza, az Örömóda dallama. A koncepcionális áthallás kikerülhetetlen a fülnek...

A petrozsényi színház Csodáját a szolnoki társulat Jászai Mari-díjas színművésze, Csínos Molnár László rendezte. Újabb szolnoki színháztörténelmi mozaik: a román nyelven előadott színdarabot feliratozva követhette végig a Szigligeti telt házas nézőserege. Ami pedig ezúttal nem vett el a színházi élményből. Inkább emlékeket ébreszthetett a Csoda korában élőkben, akik anno cipősdoboznyi Minivizorokon és Junosztyokon keresztül voltak kénytelenek fekete-fehér színben, de inkább ködös szürke fényben vaklálni a feliratozva szinkronizált szovjet háborús filmeket.

A „Ion D. Sîrbu” társulat június 7-i szolnoki előadását vastapssal jutalmazta az ezerfejű.