Lábtörés után állt ismét rajthoz a szolnoki Bóta Renáta

– Mi fogta meg ezekben az akadályversenyekben?

– Egy régi ismerős testvérpár posztjait látva kaptam kedvet ahhoz, hogy elmenjek a szolnoki Spartan Training Group egyik edzésére tavaly márciusban. Akkor még semmit sem tudtam a versenyekről, inkább csak a társaság volt a fontos. Már az első alkalommal éreztem, hogy ennek a csapatnak szeretnék a tagja lenni. A versenyek edzettséget igényelnek, ez a sport kemény kihívást rejt magában, amihez jó állóképesség, erő és bátorság egyaránt szükséges, és ez ragadott magával engem is.

– Lelkesedését az sem vetette vissza, hogy élete első versenyén megsérült. Mi történt?

– Tavaly júniusban indultam az első versenyemen, Orfűn, az utolsó akadályig jó időt futottam. Gyűrűkből állt, amin kapaszkodva kellett végighaladni, és egy csengőt megszólaltatni. Túl nagy lendületet vettem az elején, a kezem lecsúszott, így leestem. Szerencsétlenül fogtam talajt, a térdem kifordult, és a nagy ütéstől a combcsontom letört a sípcsontomból egy darabot.

– Ott ültem a földön, és néztem a célt, ami alig néhány méterre volt tőlem.

– A fájdalmat ekkor még elviselhetővé tette az adrenalin, ezért a harminc büntető burpee-t (négyütemű fekvőtámasz – a szerk.) végig tudtam csinálni, és kis segítséggel ugyan, de beértem a célba. Ezután egyből indultunk a kórházba, másnap megműtöttek, összecsavarozták a sípcsontomat.

– Mikor térhetett vissza az edzésekhez?

– A műtétet követően hat hétig voltam gipszben, utána majdnem két hónapig egyáltalán nem állhattam a lábamra. A felépülés lassú volt, gyógytornára jártam, és szeptember végén hagytam el a mankót. Lelkileg iszonyatosan megviselt, mert egy ilyen sérülés után nem sok jóval kecsegtetnek a sportot illetően. Én viszont már a kórházban feküdve is néztem a következő verseny időpontját, és alig vártam, hogy újra aktív lehessek. Idén január 2-án húztam ismét futócipőt, márciusra teljesen rendbe jöttem, mostanra már úgy megy minden, mint a baleset előtt. De még vár rám idén egy műtét, amikor kiveszik a csavarokat.

– Mégis elindult a nagykanizsai futamon. Hogy sikerült?

– Ez évben eddig két versenyt hirdettek meg Magyarországon. A korábbi kazincbarcikai sprintfutamon – ami a maga öt-hét kilométerével és húsz akadályával a legrövidebb táv – nyílt női kategóriában harmadik helyen végeztem. Hiba nélkül teljesítettem. Neveztem a középtávú, úgynevezett szuperfutamra is. A mostani, nagykanizsai megméretésen nyolcadikként értem célba.

– Milyen tervei vannak a jövőt illetően?

– Nagy álmom, hogy mihamarabb dobogóra állhassak, de egyelőre az első tízben benne lenni is nagy öröm. Sajnos hazánkban csupán három versenyt rendeznek évente, ezért a jövőben szeretnék külföldiekre is benevezni.

Remekeltek a csapatversenyben

Habár a nagykanizsai futamra is szép számmal neveztek szolnokiak, a korábbi, kazincbarcikai még több sikerrel kecsegtetett.

– Sprint csapatversenyben a Bóta Renátából, Bodnár Adriánból, Gál Krisztiánból és jómagamból álló kvartett első helyezést ért el – osztotta meg hírportálunkkal Hajdú Zsolt, a szolnoki Spartan Training Group vezetője. Hozzátette: a csapatuk tagjai kiválóan teljesítettek az idei év megméretésein, de folytatják tovább a közös edzéseket, készülve az előttük álló kihívásokra.

Önmagad a legnagyobb ellenfeled

– Egy ilyen versenyen önmagaddal kell megküzdened – vallja a 19 éves szolnoki Bóta Renáta. – Ki kell zárni a hétköznapi gondolatokat, és csak az adott akadályra, illetve a terepre szabad koncentrálni.

Futás közben a sportolók természetes és mesterséges akadályokat küzdenek le.

– Van olyan, amihez erőnlét, míg másikhoz egyensúly, vagy jó technika szükséges. Úrrá kell lenned a félelmeiden, anélkül hogy feladnád. Nagyon fontos a mentális tréning is, mert a gondolataid befolyásolják, hogy miként sikerül egy-egy akadály – hangsúlyozta.