A szolnoki futóbajnok még az esküvője napján is kétszer edzett

– Jól szerepelt az „őrültek versenyén”, a szegedi szupermaratonon a 23 éves szolnoki Lajtos Márton, aki 12 óra alatt teljesítette a 123,5 kilométeres távot, és hetedik helyen végzett – ezt 1989-ben írtuk. Mi vitte rá az „őrültségekre”? 

– Karcagon kezdtem atletizálni, és ott foglalkoztunk mindennel, de én alapvetően sprinter voltam. Száz méteren megyebajnokságon második voltam. Amikor Pestre kerültem suliba, akkor a Fradiban sprintelgettem. Nyertem Budapest Bajnokságot is, volt százon 11,05-öm. Csak hát nem szerettem edzeni – mondja az azóta hazai és nemzetközi sikereket felhalmozó atléta. A futóbajnokkal otthonában beszélgettünk, így láthattuk, hogy nappalijában egy egész falat betöltenek a futórelikviák, serlegek, 1986-tól napjainkig íródó edzésnaplója egész sort foglal el a polcon, tartalmuk pedig sportszakmai és sporttörténeti értékű. 

– A hosszútávfutás már a főiskolán jött – folytatja. – Az első versenyemen 10 kilométeren 49,50-et futottam, az eleje 30 perc körül futott… Akkor azt mondtam, ilyen gyorsan nem lehet futni. Az első maratonomon 1986-ban 3 óra 30 percet mentem. Aztán eltelt öt-hat év, és én futottam 30 percet tízezren, 2:18-at pedig maratonon. 

– Azért a 3:30 és a 2:18 egészen más dimenzió. Hogyan tudta megcsinálni? 

– Edzéssel. Futottam hetente 210-220 kilométert – volt 300 fölötti hetem is –, évente pedig 8-9 ezret. Ezt most nem nagyon csinálják meg. Sokan kérdezik tőlem, hogy a sikernek mi a titka. A sikernek nem titka, hanem ára van. Én például az esküvőm napján kétszer is edzettem. De a futás már csak olyan, hogy annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleteszel. Nekünk még nem volt pulzusmérőnk meg GPS-ünk. De nem is kellett. Éreztük. Megmondtunk Szolnokon bármilyen távolságot egy kilométertől 35-ig, hogy mennyi. Az az igazság, hogy egy kicsit el is vitték a sportágat a kütyük. Sokan úgy vannak vele: „felment a pulzusom, lassítok”. Nekünk ott dobogott a fülünkben a szívünk, mégis nyomtuk. A test úgyis jelez, lesavasít, és akkor visszaáll a pulzusod. Persze jók a mai tudományos eszközök, de a kettőt ötvözni kellene. 

– A 2:20-on belüli maraton nemcsak szorgalom, de tehetség kérdése is, nem? 

– Nem. Én tehetségtelen voltam. 

– Ezt nem mondja komolyan! 

– Aki százon tud futni 11-et, az maratonra tehetségtelen. Hivatalosan annak kell lennie, mert másféle izomrostjai vannak, mint ami a hosszútávhoz kell. Fejben voltam nagyon erős. Például amikor Bécs–Budapest Maratont nyertünk, előző hétvégén Zágrábban maratont futottam, 2 óra 20-ra. Szerdán pedig a Bécs–Budapesten 25-tel kezdtem, mindent ki is adtam magamból, mert elvileg másnap pihenőnapos voltam. Aztán úgy alakult, hogy mégis futnom kellett 30 kilométert. Sosem felejtem el! Járni alig tudtam. Valahogy kimásztam a buszból a fertőrákosi váltóhelyen. Szakadt a hó, ott álltam gatyában-trikóban, erre kiszállt mellém egy kenyai srác meg Rezessy Gergely, akinek 2:15-ös legjobbja van... Elindultunk, és már az első kilométereken 200 métert vertek rám. De aztán kattant valami, tíz kilométernél utolértem őket, és végül öt másodperccel kaptam ki. Aztán persze a célban úgy, ahogy voltam, eldőltem a hóban. Másnap viszont még lenyomtam 16-ot. Ehhez fej kellett. 

– A maratonfutás ön szerint milyen mértékben mentális kérdés? 

– Nyolcvan, de lehet, hogy kilencven százalékban. Már az is nehéz, hogy míg mások ülnek a melegben, te kimész mínusz 20 fokba, futni egy harmincast. A másik, hogy a 2:20-as maraton tempója fájdalmas. Ez 37 másodperces 200 métereket jelent, ennek a sebességnek már menetszele van. Nem kellemes az ilyen vagy ennél intenzívebb futás. Érdemes azt is észben tartani, hogy maratonfutásnál az ember az életével játszik. A szervezetünk szélsőségeknek van kitéve, amit tudni kell menedzselni. 

– Visszatérve: milyen volt az út 2:20-ig? 

– Emlékszem az első edzésemre a MÁV-MTE-pályán. A „nagyok”, Fekete Tibiék, Hoffer Pistiék voltak ott. Ezen az első edzésen szétszívattak. Addig tíz kilométeren az egyéni csúcsom 38,40 perc volt, és akkor ott futottam velük 36,20-at. Mert tepertem, nehogy leszakadjak. Utóbb elmondták, tesztelték, mit bírok, és akkor maguk között azt mondták, ebből lehet valami, mert „nem haltam bele”. Amíg új voltam, mindig én zártam a sort résztávos edzéseken. Hátul lobogtam, küzdöttem, nehogy leszakadjak. Volt, hogy le is szakadtam. De mindig futottam, mint a hülye. Aztán eltelt egy év, már tudtam futni háromperces ezret, és egyszer csak Fekete Tibi azt mondta: az egyik résztávot vezethetem. Nagy büszkeség volt. 

– Profivá hogyan vált? 

– A kilencvenes évek elején kezdett el „menni a lábam”. Az első komoly pénzdíjas versenyem 1991-ben, Cherbourg-ban volt, amit meg is nyertem. Ezért a győzelemért akkor az éves fizetésemnek megfelelő összeget kaptam. Innentől datálom a profi karrieremet. Akkor adtam fel az állásomat, és akkor mondtam azt, hogy mostantól futunk. Ez 1998-ig tartott, tehát volt hat-hét év, amikor a családommal ebből éltünk. Utána már nem lehetett szórakozni, 32 éves voltam, nem lehetett megkockáztatni egy sérülést. Augusz­tusban még részt vettem az Európa-­baj­nokságon, novem­berben pedig elkezdtem tanítani, mellette versenyeztem tovább. 

– Egy évvel korábban, 1997-ben pedig megnyerte a Budapest Maratont. Mindezzel együtt közel nyolcvan maratoni versenyt teljesített. Mire a legbüszkébb? 

– Egész életemre önbizalmat adott a sport, hiszen elmondhattam, hogy egy adott pillanatban egy dologban a legjobb voltam az országban. Örömmel gondolok a magyar bajnoki címekre, a tizenhat megnyert maratonra, és a helyezésekre is, meg arra, hogy válogatott lehettem. Büszke vagyok a családomra, a gyerekeimre, a feleségemet is a pályán ismertem meg. Meg arra, hogy a nulláról is el lehet jutni 2:18-as maratonig, 65 perces félmaratonig és 29,30-as tízezer méterig. 

– Kívülről a hosszútávfutók közössége nemcsak edzéspartnereknek, de bajtársi közösségnek tűnik. Ezt hogyan látja? 

– Ha ebben a percben bármelyik futócimborámat hívnám, hogy baj van, segítség kéne, két percen belül itt lennének. De mi verseny közben, magyar bajnokságon is egymásnak adtuk a kulacsot. Persze versengtünk egymással, de tűzbe is mentünk volna a másikért. 

– A kétezres évektől civil karrierbe fogott. Mit lehet tudni önről, mivel foglalkozik? 

– Edzősködöm egyfelől, de inkább tanácsadásnak mondanám, illetve edzésterveket készítek. Ezen túl élelmiszermérnök vagyok. Negyvenévesen mentem el egy kiskunfélegyházi pékséghez. Oda úgy kerültem, hogy szponzoráltak bennünket a Bécs–Budapest Maratonon, és viccből megkérdeztem, hogy nincs-e álláslehetőség náluk. Azt mondták, területi képviselőnek jó leszek. A kereskedelemhez nagyjából annyit értettem, hogyha a boltban adok pénzt, kapok érte valamit. A hosszútávfutók viszont eléggé versengő típusok, ha valamit csinálnak, oda is teszik magukat, és a munkában is ez történt. Szóval megtanultam, amit kellett. A nulla forgalomtól eljutottam oda, hogy egyszer csak betettek termelési igazgatónak, így tizennégy éve az is vagyok. 

– Mondhatjuk, hogy ön maximalista? 

– Hát igen. Nem tudok csak úgy belepiszkálni a dolgokba. Biztos a mérnöki mivoltomból is adódik a precizitás. De az élsport­hoz is kell ez a fajta hozzáállás. 

– Tudva a lemondásokat, nehéz­ségeket, végigcsinálná újra? 

– Gondolkodás nélkül. Akkor nagyon rossz volt, nagyon sokat szenvedtünk. De elpusztíthatatlanok voltunk. Ez idő tájt volt, hogy Megyeri Zsoltival, a szintén kiváló szolnoki maratonista és ultrafutóval lenyomtunk egy negyvenest reggel, majd délben meg­ettem a Zagyva cukrászdában tizenhat krémest – az volt a szénhidrátfeltöltés. Kikértem tízet, a néni elkezdte csomagolni, mire mondtam, hagyja csak, itt fogom megenni. Azt mondta, nem hiszi el. Megettem, és kértem még hatot. Aztán két óra múlva futottunk Zsoltival még negyvenet. Egyszerűen nem bírtuk magunkat gallyra vágni, és ez nagyon jó volt. 

– Két hete a Berlin Maratonon Eliud Kipchoge fél percet javított saját korábbi világcsúcsán, amely így már 2:01,09 óra. Mit gondol erről és a kenyai futó pályafutásáról? 

– Kipchoge a nagybetűs maratonista. Ő erre született. Az alkata, az izomzata ideális hozzá. Valamint kellően alázatos az edzéshez, és intelligens a versenyzéshez. Nem ok nélkül nyert 14 maratonjából 12-t. Ha lenne valaki, aki 35 km-ig nyulazna neki, versenyen is tudna két órán belül futni. Meggyőződésem, hogy most Berlinben is ez volt a célja. De hát csak 25-ig bírtak menni az iramfutók. Egy iramfutó szélárnyéka hét százalék időmegtakarítást jelent. Ha ez meglett volna, megvan a két óra.