Hat évtizede képezi Acsay Attila életének részét a Szolnoki Olajbányász

Acsay Attila neve az utóbbi 6 évtizedben szinte összeforrt a szolnoki kosárlabdával. Pedig a korábbi kiválóság egészen tizennégy éves koráig magával a játékkal sem találkozott, sőt valójában nem fordult meg tornateremben sem. Azután villámgyorsan megismerkedett a kosárlabdázás alapjaival, hamar felnőttjátékossá nőtte ki magát, sőt azzal, hogy 1959-ben megalakult az Alföldi Olajbányász SK, tevékeny részesévé vált a szolnoki kosárlabda ma is tartó sikertörténetének.

Jegesi László

Acsay Attila nélkül nincs hazai Olaj-meccs

Fotó: Nagy Balázs

Acsay Attila sportpályafutása evezősként indult az ötvenes évek végén, de hamarosan nagy fordulatot vett, és merőben más irányban folytatódott.

– Edzőnk a négypárevezőst erőltette volna ránk, mi pedig Fehérvári Kálmánnal kettes hajóban szerettünk volna versenyezni. Ezt olyannyira nem tudtuk feldolgozni, hogy otthagytuk az egészet. A Tisza–Zagyva-torkolattól nem mentünk azonban messzire, csupán a Varga Katalin Gimnázium tornaterméig, abban az időben az „olajos” kosarasok gyakoroltak ott. Akkor még nem sejtettem, hogy kapcsolatom a kosárlabdával az életem alakulását is meghatározza majd.

Bár viszonylag későn ismerkedtem meg a játékkal, hamar a felnőttek között találtam magam. Igaz, csak a megyei bajnokságban játszott a csapat – főleg a Karcagi Fáklyával vívtunk nagy csatákat – a hatvanas években azonban már az NB II.-ben is megfordultunk.

– Úgy tudom, volt egy kis székesfehérvári kitérő is…

– Mezőgazdasági iskolába vettek fel oda, természetes volt, hogy az ottani Építők csapatában folytattam. Valójában a katonai behívó elől menekültem, de egyáltalán nem bántam meg az ott eltöltött két évet. Sokat fejlődtem, a sportágnak nagyobb kultusza volt ott a szolnokihoz képest, marasztaltak is, mégis úgy határoztam, hogy hazajövök. A döntésem helyessége csak jóval később igazolódott be, a hetvenes évek elején már stabil másodosztályú csapatunk volt nekünk is. A szolnoki Kőolaj Kutató Vállalat támogatását élveztük, mely jelezte: idegenlégiósban – persze magyar játékos jöhetett ekkor még csak szóba – is gondolkodhatunk. Így került hozzánk elsőként Mikola András, aki kiváló játékosnak számított abban az időben. A Varga tornatermét már korábban kinőttük, és lassan a Közgazdasági Technikum is szűkösnek bizonyult.

– Közben pedig felépült a Körcsarnok is…

– Így van, de a Vörös Meteor női csapata élvezett akkoriban elsőbbséget, bennünket csak 1977-ben engedtek be oda. Ha lassan is, de fejlődtünk, lépegettünk előre.

– Mikor kezdett el edzősködni?

– Még aktív játékos voltam, amikor tulajdonképpen kényszerből – mint legidősebbre – rám maradt a csapat irányítása, sőt több mint egy évtizedig a klub ügyvezetője is voltam. Akkoriban ez így működött – mondta nevetve Acsay.

Nem volt könnyű ennyi helyen megfelelni, alkalmanként még a szertárosi teendőket is elláttam. Pályafutásom vége felé még az első osztályban is megfordultam a csapattal, ennek ellenére nem szívesen emlékszem vissza ennek az időszaknak a végére.

Acsay – miután leváltották az ügyvezetői posztjáról – még szeretett játékától is elfordult volna, aztán győzött a józan ész. Az utánpótlásnál találta meg számítását, vezetésével sportiskolai szintre emelték a fiatalok képzését, a kosárlabdaszakág vezetője lett. Az általános iskolák többségében sikerült megszervezni a gyerekek képzését, amivel gyakorlatilag a folytonosságot is biztosították. Egészen 2004-es nyugdíjba vonulásáig maradt ebben a pozícióban, majd, hogy ne szakadjon el a kosártól, különböző rendezvényeken, mérkőzéseken látott el feladatokat, játékvezetőket fogadott, jegyzőkönyvek írásánál tevékenykedett.

– Túl az aktív koron, ennyi évesen mi tartja még mozgásban?

– Nyugodtan mondhatom, hogy a klub és az írás szeretete. Már 2009-ben megjelent az első könyvem, a klub addigi ötven évének összefoglalása Csak az Olaj! címmel, majd ezen felbuzdulva az utóbbi évtized sikereit is papírra vetettem. Az aranyévtizedben többek között a hat bajnoki cím történetét is megtalálhatják az olvasók. Na és ott vannak még az Olaj-cseppek, ami egyfajta beharangozó – nagyon szeretem ezt készíteni –, a szurkolók a hazai mérkőzéseket megelőzően vehetik a kezükbe. Ezeken a találkozókon immár hat évtizede én is ott vagyok, viccesen mondhatnám, nélkülem nem kezdik el azokat.