„Sosem hagyatkoztam másokra” – Özbas Szofi lépésről lépésre halad az olimpia felé

– Hogyan lépett az  életébe a dzsúdó?

– Sportos családból származom, anyukám tornász volt, apukám pedig birkózó, így adná magát az ötvözet, mint a cselgáncs, de azt gondolom, hogy a szülők csak az első lökést adják meg, aztán a lényegi része, hogy én ezt folytatom-e vagy nem, az már rajtam múlik. Általános iskolában egy tanfolyamon kezdtem, ez pedig kinőtte magát egyesületi szintre. Nagyon sok helyen voltam, de mind hozzáadott a karrieremhez, rengeteg hatás és változás ért, ez már a 14. év, hogy dzsúdózom.

– Édesapja török válogatott birkózó volt, mennyire volt hatással önre, hogy elkezdett cselgáncsozni?

– Közvetetten csak, nem erőltette, hogy nekem ezt kell csinálnom. Érzem, hogy a tanácsaival, meglátásaival segít engem és a saját eszközeivel próbálja követni a versenyeimet.

– Miben más a birkózás és a cselgáncs, mennyi tanácsot tud adni az édesapja?

– Vannak hasonlóságok, illetve az én dzsúdóm külső szemmel nézve eléggé birkózós stílusú, ami egyébként nem szándékos részemről, de erre főleg a májusi világbajnokság után ébredtem rá, amikor visszanéztem a meccseimet. Nem ugyanaz a két sportág, így édesapám inkább mentálisan tud nekem segíteni, és nekem erre van inkább szükségem. Igénylem is, főleg egy olyan embertől, aki ismer és ott van mindig mellettem. A technikai, vagy a fizikumommal kapcsolatos tanácsokat, a megfelelő segítséget és a szakmai tudást pedig megkapom az edzőimtől.

– Mennyit dzsúdózott Szolnokon?

– Két egyesületnél is voltam, az egyik a Sportcentrum volt, a másik pedig a Wadokai. Az első edzőm Csényi Gábor volt, előbbinél négy évet, utóbbinál pedig nagyjából három esztendőt töltöttem.

– Ezt követően került Ceglédre?

– Igen, azt éreztem, hogy többre van szükségem. Ott abban a helyzetben ez tűnt a legjobb megoldásnak olyan távolságon belül, amit minden nap meg tudtunk tenni, utólag pedig tényleg ez volt a legjobb döntés.

– Mennyire volt nehéz összeegyeztetni, hogy Szolnokon tanult gimnáziumban, de Cegléden sportolt?

– Volt pár könnycseppem így visszagondolva, de az volt a legjobb, hogy mindig volt elképzelésem, és sosem hagyatkoztam másokra, nem vártam el a tanároktól segítséget, vagy halasztási időt a sport miatt. 

– Az biztos, ha a tanáraim nem így fordultak volna hozzám, ahogy azt akkor tették, lehet, hogy nem járnék most egyetemre. Nagyon sokszor éreztem azt, ez így nem megy majd, de rájöttem, hogy kisebb változtatásokkal én is ugyanúgy tudok teljesíteni, mint az osztálytársaim.

– Az egyetemen pszichológia szakon tanul. Hogyan lehet az élsport mellett a felsőoktatásban is teljesíteni? 

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre járok, ez volt az első évem alapszakon. Az első félévemet bejárósként végeztem, és nagyon nehéz volt. Boldog voltam, hogy teljesítettem amellett, hogy rohantam egész nap. Edzésről iskolába, majd ismét edzésre, utána pedig estére haza estem. Sokszor azt éreztem, hogy fizikailag ott vagyok, de fejben – ami a lényegi része lenne – nem tudok úgy teljesíteni, ahogy szeretném. Felismertem, hogy én ezt máshogy akarom tovább csinálni, mert ugyan elvégeztem a feladatokat, de nem tudtam teljesen arra koncentrálni, amit hallgatok. Be kellett látnom, hogy más utat kell járnom, mint a szaktársaim, de ezzel nincsen semmi baj. A második félévben ugyanúgy bejártam, de nem az összes tárgyamat vettem fel, és ez így sokkal jobb volt.

– Mennyire lehet hasznosítani az iskolában tanultakat a tatamin vagy az edzéseken?

– Nagyon sok embernél azt érzem, hogy ösztönösen cselekednek. Én rájöttem, hogy ha a tetteimhez nem kapcsolnám hozzá a rengeteg érzelmet, tapasztalatot, és olvasottakat, lehet, hogy nem érné meg csinálnom. Összefolyt a tatamin lévő életem a fejlődésemmel és azzal, hogy állok magamhoz. Nagyot sokat ad, hogy nemcsak jobb testi vagy fizikai adottságaim, állóképességem és egészségem lesz ezáltal, hanem számíthatok is magamra. Az életemben sok bizonytalan, kiszámíthatatlan helyzet van a mindennapokban. Amikor ott állok a szőnyegen az ellenfelemmel szemben és fogalmam sincs mi következik, de a tudat, hogy „én ott leszek magam mellett”, pont az, amire nekem szükségem van.

– Ezek szerint főleg a mentális felkészülésben segít a pszichológia.

.

– A pszichológiával vannak tervei hosszú távon, vagy csak jó kiegészítésnek gondolja a sporthoz?

– Abszolút van tervem. A testem csak egy bizonyos korig szolgál majd az élsportban, nem szeretném magam kizsigerelni. Gondolnom kell a dzsúdó utáni időszakra is, és sok embernél azt érzem, hogy nem kíváncsiak igazán azokra a dolgokra, melyek érdekelnék őket, nem nyitottak. 

 – Tervezem, hogy ha egyszer abbahagyom, akkor ezzel megyek tovább. Adná magát, hogy sport szakirányban tanuljak, illetve nagy előny lenne, hogy én a másik oldalon is voltam már, de ez még a jövő zenéje – mondta a 21 éves szolnoki cselgáncsozó, aki jelenleg a Honvéd sportolója.

– Az utóbbi évek egyfajta átállásként szolgáltak az ifjúsági dzsúdóról a felnőttre. Mennyire volt ez nehéz?

– Nehéz volt, először nem is jöttek a sikerek. Az szokott nekem segíteni, hogy nem azonosítom magam sem a jó, sem a rossz pillanatokkal. Szeretek dzsúdózni, harcolni magammal, leizzadni, és, hogy ennek mi lesz a végkifejlete azt sosem tudhatom. Igazából arra koncentrálok, hogy mindent beleadjak és küzdjek. Próbáltam a hullámvölgyeimben erre fókuszálni, hogy nem jó vagy rossz vagyok. Ebben bízni elég félelmetes, főleg amikor az ember mélyen van érzelmileg, de az segít, hogy nem szoktam elvárásokat állítani magammal szemben, hogy valamit meg kell csinálnom, mert nem kötelező semmit sem megnyernem, de nagyon szeretek küzdeni magamért és ezek hozzák meg az eredményeket.

– Az első felnőtt érmét Budapesten szerezte, még 2020-ban egy Grand Slamen. Mit jelentett az, hogy ezt itthon sikerült elérni?

– Visszagondolva nem éreztem ennek a súlyát, nem fogtam fel, hogy harmadik lettem Budapesten. Sosem elemzem a sikereket, vagy, hogy mennyire szuper a világ élvonalában lenni. Annyira magamra koncentráltam, hogy ez bőven kitöltötte a pillanataimat, és nem tudtam magamat ezzel sokkolni sem, hogy mekkora dolgot értem el. 

– Az első siker után hogyan alakult az integrálódás a felnőtt mezőnybe?

– Azt az időszakot a változások jellemezték. Akkor fejeztem be a gimnáziumot, felkerültem Budapestre, kerestem a helyem és az új közösségem, ahol jól érzem magam. 

– Az idei viszont eddig elég jól alakul, harmadik lett a vb-n, illetve két Grand Slamen is dobogóra állt. Mi hozta a sikereket?

– Nincs recept, ha lenne egy konkrét séma, amit követni kell, akkor mindenki ugyanazt csinálná. Az összes versenyem mind teljesen más. Talán az hozza meg a sikert, ha leválasztom az elvárásokat, és a pillanatra hagyatkozom. Ez a dohai világbajnokság életem legnagyobb katarzisa volt, ezt az érzést pedig nem szeretném soha elfelejteni. Nem csak a győztes pillanatok miatt, hanem emlékszem, ott álltam a szőnyegen, és még nem is voltam nyertes helyzetben, de azt éreztem, hogy számíthatok magamra. Nekem ez az érzés, amiért megéri ezt az egészet csinálni. Remélem, hogy a továbbiakban minél többször átélhetem majd ezt. 

– A világbajnokságon több meccsét is leszorítással nyerte meg. Ez a legnagyobb erőssége?

– Ezt inkább az alkalom szülte, de egyébként földharcban igen, a leszorítást nagyon szeretem. Főleg akkor, amikor befogják az egyik lábam, és onnan ki kell taposnom magam, ebben az esetben ez az egyik erősségem. De kaptam már ki földharcban, vannak még olyan helyzetek, amikor nem érzem hova tennem a testsúlyomat, nem tudok magamnak energiát spórolni, hogy ezeket az apró, de nagyon fontos dolgokat véghez vigyem. Van ami, nagyon jól megy a földharcban, de van, amire még figyelnem kell. Egyébként én inkább állásból dolgozom, nagyon szeretek dobni is.

– Mi az, amin még dolgoznia kell?

– A karfeszítésen. A kezemet nem tudom úgy lezárni, hogy azt ne tudják kihúzni földharcban. A világbajnokságon is volt egy ilyen helyzet, és habár én mindig azt feltételezem magamról, hogy kibírom, ki tudom magamat menteni. De akkor nem tudtam, a bíró pedig nem is vette észre, hogy lekopogtam, akkor rá is reccsent a karom, ráadásul tíz perccel később pedig már jött a következő meccs a vigaszágon. Akkor azt éreztem, hogy nem tudom átvenni a kontrollt a fizikai fájdalmam felett. Az ott egy nagyon nehéz helyzet volt, de túl kellett lépnem rajta, hiszen jött a következő mérkőzés. Ez szerencsére sikerült és az eszmei értéke is óriási volt annak az összecsapásnak, amikor legyőztem ennek ellenére a koszovói lányt.

– Június végén Ulánbátorban második helyen végzett a Grand Slamen, hogyan értékeli azt a versenyt?

– Sajnos nagyon rossz élmény volt nekem belülről. Az eredmény maga gyönyörű, de nekem ugyanannyira fontos, hogyan élem meg, minthogy a papíron milyen eredmény van. Aznap úgy éreztem, hogy nem tudok koncentrálni és segíteni magamon. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem tudok megváltoztatni akarattal. Csak arra a tudásra hagyatkoztam, amit edzőtáborokban, edzéseken összeszedtem. Az is az én munkám gyümölcse, de azon a napon ehhez nem tudtam hozzátenni fejben és fizikálisan. Elég ijesztő helyzet volt, főleg a vb után, amikor minden porcikámmal azt éreztem, hogy egyben vagyok. Az edzőimmel is beszéltünk erről, ez egy különleges dolog, hogy mindezek ellenére sikereket tudtam elérni. Ég és föld volt ez a Grand Slam a vb-hez képest. Így végigmenni a versenyen, ráadásul döntőztem is. 

– Ezen a negatív érzésen nem is tudott a verseny közben sem túllépni?

– Nem, és erőszakkal magamra sem akartam tuszkolni az érzéseket, inkább elfogadtam. Abban bíztam, hogy a munka, amit aznap befektettem elég lesz a sikerre és végül bejött.

– Mennyire hosszú az út még az olimpiáig?

– Azt érzem, hogy hosszú, de közben annyira mégsem. Egy év van hátra, ráadásul nincsen „egyenes kvóta”, nálunk folyamatosan gyűjteni kell a pontokat a versenyeken. 

– Idén még hány verseny van, amin részt vesz?

– Legközelebb augusztusban Magyarországon a Mastersen indulok, ami egy fontos verseny, hiszen nagyon sok pontot ad a kvalifikációban. Az év végéig ezen kívül még két Grand Slam lesz, egy ősszel Abu-Dzabiban, egy pedig később Japánban. A következő évben pedig nagy hajtás lesz még, hiszen akkor már jobban tud mindenki számolgatni, hogy kinek mennyi pontra van szüksége az olimpiai induláshoz.

– Mennyire tekint előre az ötkarikás játékokra?

– Én nem ilyen vagyok, mindig a következő versenyre, meccsre koncentrálok. Mindenkinek más válik be, valaki jobban szereti kielemezni előre a mérkőzéseket, de én inkább kisebb lépésekben szeretek haladni. Egyelőre még a Mastersre sem gondolok, csak arra, hogy milyen feladataim vannak a jövő héten. De addig még egy kis pihenés is belefér.