A felejthetetlen szolnoki sikerek ma is bearanyozzák a hatvanéves Berkics László napjait

A hatodik ikszet is illik rendesen megünnepelni, sokszor csak az a kérdés, hány napig tart majd a buli.

– A következő napok az ünneplés jegyében fognak eltelni – mondta hírportálunknak Berkics László. – Szerdán délelőtt a polgármesteri hivatalba voltam hivatalos, este pedig Tóth Attila barátomékkal elmegyünk az egyik a szolnoki étterembe vacsorázni. Szombaton pedig a családdal ebédelünk, nagy örömömre a 88 éves édesanyám és a nővérem is ott lesz majd. Jövő csütörtökön pedig az Olajbányász–DEAC bajnoki mérkőzésre hívott meg a klub vezetése. Nagy hirtelen ennyit tudok mondani a következő napok programjairól.

– Mielőtt a régi szép időket felidéznénk, előbb beszéljünk a jelenről. Mivel tölti a mindennapjait?

– Van egy szállítmányozási cégem, ami expressz fuvarozással foglalkozik. Jómagam is járom Európa útjait, szeretek vezetni, 17 éves korom óta van jogosítványom. Repül az idő, gyorsan telnek a napok, de szerencsére semmi gondom.

– Gondolta volna, amikor 1987-ben az Olajhoz került, hogy felejthetetlen évek várnak majd önre?

– Nagyon nem gondolkodtam rajta, a Honvédnál nem éreztem a jövőképet, a szolnoki vezetők pedig komoly terveket vázoltak fel. Arról nem is beszélve, hogy a Honvéd–MAFC derbi kivételével Pesten alig volt néző a csarnokban, míg Szolnokon már akkor is telt ház volt a mérkőzéseken. Nagy vihart kavart, hogy eljöttem a Honvédból, utána ki tudja, miért, de eltiltottak négy mérkőzésre. Emlékszem, a fővárosban, a Ganz-Mávag ellen játszottam először rengeteg szolnoki drukkerek előtt, szezonbeli első sikerünk után úgy ünnepeltek bennünket, mintha bajnoki címet nyertünk volna.

– Biztosak vagyunk benne, hogy ezután még nagyon sok emlékezetes mérkőzése volt a piros-feketék soraiban.

– Ó, számtalan. Amikor 1989-ben Kecskeméten kiharcoltuk az A csoportba jutást, legalább ezer néző kísért el oda bennünket. Két év múlva, a Tungsram ellen Újpesten az én kosarammal nyertünk. Másnap a sportnapilap azt a címet adta, hogy „Császár lett a királyból”. A ZTE elleni bajnoki döntő meccsei, közöttük a negyedik, amit megnyertünk 1991. április 11-én Zalaegerszegen. Másnap kora hajnalban értünk haza, a Kossuth téren viszont több ezer ember várt bennünket, reggelig ünnepeltünk velük. Rá három napra volt az éremátadó a Tiszaligetben, ami ugyancsak örökké fog élni az emlékezetemben. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, azokban a napokban társaimmal mi voltunk a legnépszerűbb emberek Szolnokon.

– A folytatásban már elmaradt az aranyérem, két év múlva a bajnokságban és a kupában is második lett a csapat. Ön pedig távozott. Miért?

– Rajtam is fogott az idő, sérülések hátráltattak a munkában, még egy-egy évadot lehúztam Csepelen és Salgótarjánban. Rövid ideig edzősködtem az utánpótlásnál. Az élet azonban úgy hozta, hogy vállalkozásokba fogtam, igyekeztem a magam ura lenni. Mint most, a fuvarozó cégemet vezetem.

– A két fia közül csak Máté lett kosaras?

– Roland annak idején a katonai pályát választotta, neki van egy kisfia, az ötéves unokám. Máté az Olajban nevelkedett, most is játszik Cegléden, de már az edzőséggel is kacérkodik, fiatalokkal foglalkozik.

– Ha nem Európa útjait járja, akkor hol tölti a mindennapjait?

– A feleségemmel Kengyelen élünk immár 21 éve, ahol nagyon jól érezzük magunkat. Még annyit, tudom, hogy elrepült az idő, hatvanéves vagyok, de jól érzem magam a bőrömben.