Egy felrobbant puskagolyó okozta Vali néni vakságát

Egy puskagolyó került a mészbe, mindössze huszonöt éves volt. Ma ő a falu egyik mindentudója, sokan ismerik, kérdezik, beszélgetnek vele. Sérülése ellenére helytállt, mint feleség, családanya és nagyszülő is.

Sok nehézségen ment át életében Vali néni, az ő példája jól mutatja, mennyire fontos az akaraterő és a kitartás. Újratanulta a legalapvetőbb dolgokat, pedig már fiatal szülő volt, ám hihetetlenül erős lélekjelenlétével bizonyította, hogy elszántsággal és tanulással bármit elérhetünk.

Decemberben már a kilencvenegyet tölti, szabadidejében verseket és zenét hallgat. Gyermekkorában libát őrzött, óvodába nem járt, hiszen akkoriban még nem volt kötelező.

– A falu végén, egy kis házban nevelkedtem. Volt a közelben egy sarok, mi, gyerekek ott gyülekeztünk, játszottunk. Édesapám az első világháborúban baka volt – kezdte Vali néni.

Hárman voltak testvérek, bátyja sajnos nagyon korán elhunyt, húga ma is Tiszaörsön él, jó kapcsolatot ápolnak. Az iskolában sokszor kitűnt szorgalmával, nagyon szeretett olvasni, ez utóbbi tulajdonságát rendszerint kiemelték.

„Itt, helyben jártam ki az elemit, büszke vagyok rá, hogy végig kitűnő voltam”

– mondta, miközben a szekrényből egy lila papírosba csomagolt iskolai értesítő kerül elő.

Férjével még gyermekkorukban ismerkedtek meg, egy iskolába jártak. Négy gyermekük született, három lány és egy fiú, akik kilenc unokával és hét dédunokával ajándékozták meg. Jelenleg egyik lányával és családjával lakik, ők viselik gondját.

Egy ártalmatlannak tűnő mészoltás az egész életét megváltoztatta. Az akkor huszonöt éves Vali néni 1952. szeptember 6-án meszet vásárolt, melynek oltása közben súlyos baleset történt.

– Akkoriban a meszet teherautón hordták, valahogy puskagolyó került bele.

„Mikor a vizet ráöntöttem, a mész forrni kezdett, a puskagolyó pedig felrobbant, és forró mésszel televágta az arcomat, a nyakamat”

Ez a látásomba került – idézte a szörnyű baleset részleteit.

Azon a telephelyen, ahonnan a mész érkezett, évekkel korábban fémet gyűjtöttek, ott kerülhetett a töltény a mészporba. Először a karcagi kórházba került, ahol sikertelenül próbálták megmenteni a látását.

– A debreceni klinikán műtöttek, a bal szememmel láttam egy kicsit. Egy második műtéttel szerettek volna javítani a helyzeten, de mint később kiderült, inkább rontottak az állapotomon. Sajnos végleg elvesztettem a látásomat – fogalmazott.

„Sokáig őrizte a puskagolyó maradványát, épp a közelmúltban vált meg a keserű emléktől”

Amikor más ilyen helyzetben feladja, Vali néni úgy döntött, ő mégis megcsinálja. Nem szerette volna, hogy gyermekei állami gondozásba, ő pedig a vakok intézetébe kerüljön, elhatározta, hogy felneveli őket.

Családja és rokonai nagyon sokat segítettek neki, mindent újra kellett tanulnia. Egy idő után aztán már ő vezette a háztartást: főzött, mosott, takarított. Az alkalmazkodás olyan jól sikerült, hogy már a kertben is tudott dolgozni, sőt még az unokáira is vigyázott egy időben.

„A jó Isten adott annyi lelkierőt, hogy végig tudtam csinálni”

– Akaraterő és kitartás kérdése volt, de sok mindent gyakorlatból, tapasztalatból végeztem – válaszolta kérdésünkre Vali néni.

Egészsége alapvetően jól szolgál, de vérnyomása magas, amire gyógyszert szed. Ellátja magát, rádiót, híreket és lemezeket hallgat. Sokat beszélget, amikor csak teheti, unokáival tölti az időt.

Felidézi a régmúltat, a pezsgő tiszaörsi közéletet, a baráti délutánokat, a megértő és kedves szomszédokat.

Vali néni nagyon szeret énekelni, dalokat, verseket tanulni, s olykor dalra is fakad. Ottjártunkkor fel is idézte egyik kedvenc nótáját, az örsi hősök szobrának avatásakor felcsendülő, Emléketek oltárára virágokat szedünk című dalt, mely egy volt tiszaörsi tanítónő, Horváth Béláné szerzeménye.

Látta Debrecen bombázását

Valéria életében egyszer járt Debrecenben, ám az út maradandó élményt nyújtott.

– Amikor láttam a várost, éppen bombázták, valamikor a második világháború vége felé. Két bombázó nagy robajjal húzott el felettünk, hatalmas pusztítást végeztek.

„Akkor láttam először és utoljára Debrecent”

– emlékezett vissza.

Ujvári László