Gyémántdiplomás tanító lett Nida István

– Szeretni kell a gyerekeket! Ez az alapja mindennek. Imádtam közöttük lenni, valahogy olyan a habitusom, hogy megtaláltam a hangot bármilyen gyermekcsoporttal… – vallja a ma már nyugdíjas pedagógus, Nida István, aki éppen hatvan éve, 1959-ben tette le tanítói képesítő vizsgáját Budapesten, a Kiss János altábornagy utcai tanítóképzőben.

– Egy kicsit kényszerpályára kerültem, amikor tanító lettem. Édesanyám pedagógus, édesapám pedig földművelő volt, de az ötvenes években elvesztette földjeit. Bár műszaki pályát képzeltem el magamnak, azt tanácsolták: „Légy inkább te is tanító, mert négy év múlva elvégzed, és kenyér van a kezedben!” Így tanító lettem, de nem bántam meg. Nagyon megszerettem ezt a munkát… – meséli Nida István, aki friss diplomásként úgy gondolta, tudását majd azonnal szülőfalujában, Fegyverneken kamatoztathatja majd, de nem így lett.

– Akkor úgy volt, hogyha elvégezte valaki a pedagógus szakot, a megyei tanács oda helyezte megyén belül, ahova akarta. Mivel fegyverneki voltam, eleinte nem tetszett, hogy Tiszaszentimrére küldtek. Nyolc évet töltöttem ott, mégpedig csodálatos éveket. Fiatal tantestület dolgozott az iskolában, azonkívül ott ismertem meg a későbbi nejemet, és ott született az első gyermekem, a lányom is. Aztán 1966-ban saját kérésünkre áthelyeztek ide, Fegyvernekre, ahol később megszületett a kisfiam.

Onnantól kezdve egészen 2008-ig a fegyverneki általános iskolában tanított. Vagyis Fegyvernek jelenlegi lakosságnak háromnegyede biztosan szólította „tanár bácsinak”. Egyébként már nyolc évvel korábban is abbahagyhatta volna a tanítást, de annyira szerette a munkáját, hogy azonnal nem tudta.

– Ez olyan dolog volt számomra, mint amikor valaki le akar szokni a dohányzásról. Ugyan 2000-ben nyugdíjba mentem, de visszahívtak. Nem teljes munkaidőben tanítottam, csak részmunkaidőben. Először tíz órát egy héten, majd hatot, és a végén már csak négy órát adtam, tehát volt időm úgymond fokozatosan leszokni róla. Különben utána is bejártam az iskolába, beszélgettünk a kollégákkal, a mai napig nagyon jóban vagyok az ott dolgozókkal, az újakkal, a régiekkel is.

– A fiatalok egy részét én tanítottam, úgyhogy nagyon jó a kapcsolat – mondja a nyugdíjas pedagógus, aki annak idején a tanítói diplomája megszerzésével sem hagyta abba saját maga képzését. Ugyanis, amikor Tiszaszentimrén kezdett dolgozni, egy évig csak alsó osztályban tanított, de ezután már felsős osztályokat is rábíztak. Ezért fokozatosan három szakot is elvégzett a Szegedi Tanárképző Főiskolán. Gyakorlati foglalkozást, történelmet és testnevelést. Olyannyira vallja az „ép testben ép lélek” mondást, hogy ő maga, hetvenéves koráig kispályán rúgta a bőrt.

– Nagyon sokszor felkeresnek főleg azok a gyerekek, akiket tanítottam testnevelésből, később pedig együtt futballozzunk. De sok tanítványom hív telefonon, vagy otthon lepnek meg. Két nagyon jó barátom is van közöttük, ők rendszeres vendégek. Egyikük nyugdíjas rendőr, másikuk nyugdíjas lakatos – sorolja a látogatókat. De Nida Istvánt rengetegen megállítják akkor is, ha csak a boltba megy. Azt meséli, hogy bár háromszáz méterre áll a kis ABC, minimum másfél óráig tart, ameddig hazaér. Pedig maga a bevásárlás mindössze tíz perc.

– Egyszer egy budapesti barátom jött látogatóba, és a település szélén megállt. Kérdezte az egyik helyi lakost, hogy hol van a Damjanich utca? Azt válaszolta a megkérdezett, hogy „Fogalmam sincs, de kit keres? Mondja a báratom, hogy Nida István tanítót keresem. Ja! Nida Pista! Forduljon jobbra, kettőt balra, és ott is van! – mondja a példát arra, hogy a településen szinte mindenki ismeri a nevét.

Elismerték a munkáját

Mióta nem tanít, általában a kertben dolgozik. Azt mondja, valamilyen csoda folytán a kert egyre nagyobb lesz, ahogy közelít a nyolcvanhoz. A késő őszi és hosszú téli estéken pedig szívesen fejt keresztrejtvényt és sokat olvas. Televíziót nem szívesen néz, kivéve a sportcsatornákat.

Mind szakmai, mind társadalmi munkájáért többször kitüntették. 1988-ban kiváló munkájáért miniszteri dicséretben részesült, 1999-ben Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel jutalmazták. 2000-ben pedig Fegyvernek Közszolgálatáért díjjal ismerte el a város tevékenységét, munkája során Szövetkezeti Érdemérmet és Eötvös József Érdemérmet kapott.