Hofgárt György tizenévesen hódította meg az eget

– Hetedikes általános iskolás voltam, amikor először kapcsolatba kerültem a repülőkkel. Igaz, akkor még csak makett formában – kezdi a visszaemlékezést Hofgárt György.

A modellezőkör sok fiatalt vonzott akkoriban, gazdag részletességgel állították össze a gépmadarak miniatűr másait, majd a Szandai-réten versenyeztették őket. Százméteres kötéllel húzták fel, majd a levegő és a fizika törvényeire bízták a maketteket.

Városi és megyei megmérettetések is zajlottak itt, beszélgetőtársunk szerint ezek azért voltak nagyon hasznosak, mert bárki tanulhatott a másiktól. Az győzött, akinek minél tovább maradt levegőben a gépe, ez gyakran huszonöt percet is jelentett.

A tinédzserkori szenvedély mit sem veszített erejéből az idők alatt. Az ötvenes évek elején Gyuri bácsi elhatározta, hogy ő bizony maga is repülni fog. A sikeres egészségügyi alkalmassági vizsga után kiment a makettversenyeknek otthont adó helyszínre. Immár tanulóként.

Egy Vöcsök típusú géppel kezdődött az ismeretszerzés. A modellezés olyan alapos felkészülést biztosított számára, hogy már az első órán beleülhetett a pilótaülésbe. Repülésről még szó sem lehetett, ám az alapvető és fontos mozzanatokat kigyakorolhatta a földön.

Ehhez a gépet egy csörlővel elhúzták, neki pedig irányítania kellett. Hamarosan elég rutint szerzett ezekből, így apránként a levegőbe is emelkedhetett. A gyakorlás késő őszig tarthatott.

Télire szétszedték a gépeket, majd tavasszal a tanulók szerelték újra össze, egy hangármester felügyelete mellett. A hideg időszakban sem volt tétlenkedés, elméleti síkon mélyítették a pilótajelöltek tudását.

A következő évben sikeres vizsgát tett, nagyjából másfél percet töltött a levegőben. Ahogy pedig telt az idő, vele arányosan nőttek a percek számai és a teljesítendő magasság. Így szerzett egyre magasabb fokozatú képesítéseket. Bár szabályokból akadt bőven, ő valahogy mindig megfelelően tudott eleget tenni ezeknek.

– Az, hogy bekötöttem magam a gépben, olyan természetes volt, mintha levegőt vennék. Büszke vagyok arra, hogy a gépekkel egyszer sem hibáztam. Ha valamit megtanul az ember, egyszerűen előjön akkor, amikor szüksége van rá. Én legalábbis mindig így voltam vele – részletezi a pilóta.

Elmeséli azt is, hogy akkoriban nagyon sok embert érdekelt a repülés. Persze a kitartás és az egészségi állapot jelentősen meghatározta, hogy ki maradhatott hosszabb távon kapcsolatban a levegő világával. Gyuri bácsi szerencsére mindig kifogástalan egészségi állapotnak örvendett.

– Fentről látni a várost, a tájat, az valami leírhatatlan szépség. Azt tanították nekünk, hogy odafönt kövessük a gólyákat. Ők ugyanis emelő áramlatokban haladnak, nekünk is ezekre volt szükségünk.

– Egyszer szemtanúja lehettem annak, hogy egy felnőtt egyed a csőrével utasítja rendre a fiatal fiókát repülés közben. A fejére koppintott! Ha ezt valaki csak úgy meséli nekem, biztosan nem hiszem el! – idézi fel mosolyogva az emléket.

Tizennyolc éves kora után évi két kötelező ejtőernyős ugrást is végre kellett hajtania. Elmondása szerint nem félt, és pontosan követett minden szabályt, utasítást.

Többek között azt, hogy mindenki csak a saját ernyőjét hajtogathatta össze, melyet egy ellenőrző személy hagyott jóvá. Hibátlan földet érésekkel teljesítette a kötelezőket.

Persze ehhez jó fizikumra is szükség volt, Gyuri bácsi egyszer sem mulasztotta el a felkészítő tornaórákat. Az erőnlét fejlesztése mellett különböző földet érési technikákat is oktattak számukra.

Családja, bár soha nem tartotta vissza, leginkább az ugrásokkor féltette igazán. Szülei, lakásukból mindig láthatták a fiatalokat. Lázasan számolták, hogy biztosan mindenkinek kinyílt-e az ejtőernyője.

Az érettségi után tervei természetesen a repülés felé irányították. Ám az ötvenhatos események más irányt szabtak a jövőjének. Mivel a forradalom a tanfolyam előtti napokban tört ki, az élet minden területén jelentős változásokat hozott.

Gyuri bácsi azonban nem esett kétségbe, mivel időközben a szobafestő-mázoló mesterséget is kitanulta. Elmondása szerint, visszatekintve már nem bánja, hogy így alakult. Az akkori vadászgépek ugyanis szerinte nem voltak annyira megbízhatóak.

Azért sorkatonának őt is behívták, de a repülésről persze nem mondott le. Amikor szabadságra jöhettek, kihasználta az alkalmat a gyakorlásra. A következő időszakban minden lehetséges képesítést megszerzett, így a hetvenes évektől már oktatóként volt jelen a reptéren.

Egyszer a Malévhez is próbált bejutni, szívesen lett volna kapitány. Ám a sors valamiért ismét megakadályozta ezt, így a szakmájában munkálkodott tovább.

– Három év után kiváltottam az ipart és a mestervizsgát is letettem. Szerettem azt a szabadságot, amit a vállalkozás adott. Munka pedig volt bőven, néha alig győztük! – idézi fel a pilóta.

A dolgos napok fáradalmait tehát a levegőben pihente ki. Emellett nagy örömet jelentett számára az újabb pilóták kiképzése is. A legtöbb, „keze alól” kikerülő fiatal nagy valószínűséggel helyezkedett el mezőgazdasági pilótaként vagy a katonaságnál, ám nem egy közülük a Malévnél lett kapitány.

– Volt egy tanítványom, akivel egy utasszállítón találkoztam. A fiamtól utaztam haza Londonból és már éppen felszálltam a gépre. A kapitány kedves gesztusként köszöntött minden érkező utast, akkor ismertük fel egymást. Hihetetlen öröm volt ez nekem!

– A felszállás után az egyik légiutas-kísérő odajött hozzám, hogy a kapitány vár a pilótafülkében. Kissé bizonytalan voltam, hogy szabad-e nekem oda bemenni, de biztosított, hogy igen.

– A két pilóta között volt egy plusz ülés, amin majdnem az utazás végéig ülhettem. Naplementében repültünk, követhettem, ahogy alábukik. És a városok csodás fényei! Mintha az agysejtek idegpályáit látná az ember! – meséli lelkesen.

Ugyan soha nem próbálhatta ki magát ezen a pályán, nem érez csalódottságot. Számos repülése volt, melyek mindenért kárpótolják. Ezek közül a legkedvesebbek a teljesítmény útjai.

Az ezüst- és aranykoszorú meghatározott távok megtételét jelenti. Gyuri bácsi sikeresen megvalósította ezeket. Öt órát tartózkodott megállás nélkül a levegőben, mindkét esetben. Távolságban 100–300 km-t tett meg hazánk határain belül.

A „túrák” nagy koncentrációt, kitartást igényeltek és persze gondos felkészülést. Gyakorláskor előfordult, hogy elromlott az idő útközben, ilyenkor általában aprócska falvak mellett szállt le pihenni.

Akadt olyan eset, amikor egy idős néni tanyája közelében talált helyet. A hölgy frissen fejt tehéntejet és ételt adott a fáradt pilótának. Máskor egy fiatalember invitálta egy éppen zajló lakodalomba.

Az évek rohantak, a sok kaland és oktatás lassan fárasztóvá vált. Nyugdíjba vonulását követően azért még néhány évig repült és tanította az új generációt is.

Bár gyermekei és családja szintén élvezték a repülést, nem merültek el olyan mélyen ebben a világban, mint Gyuri bácsi. Azért az emlékek még mindig elevenek és tiszták. Szívesen lép vissza általuk a múltba és emelkedik olyan magasságokba, melyekről a legtöbb ember álmodni sem mer.

Rubik Ernő tervezte ezt a típust

A Vöcsök típusú gépeket Rubik Ernő tervezte. Kifejezetten gyakorlórepülésre készültek, pilótanövendékek számára. A hatvanas évek elejéig igen széles körben alkalmazták az oktatásban.

Üzemben tartása gazdaságos, javítása egyszerű volt, ez is hozzájárult népszerűségéhez. Érdekessége, hogy az első női időtartam-rekordokat felállító Harmath Izabella és Czékus Erzsébet is a Vöcsökkel érték el eredményeiket.