Négy melák és a szőke – Szolnokon járt az Anna and the Barbies, Pásztor Simivel beszélgettünk

Nem először jártok Szolnokon, van olyan itteni emléked, amire szívesen gondolsz vissza?

– Az összes emlékem koncert igazából, ezek viszont mind elképesztően jól sikerültek. Nem olyan régóta tudunk eljutni Szolnokra, és ehhez képest meglepően jó élményeink vannak onnan.

Volt lehetőségetek már kicsit szétnézni a városban?

– Amikor az egyik klubban játszottunk, emlékszem utána baromi éhesek voltunk és kérdeztük, hogy hova lehetne menni. Akkor eligazítottak minket egy hamburgerezőbe, ahol akkora hamburgert adtak, mint a fejem, ez mélyreható élmény volt.

Mesélj nekem egy kicsit a kezdetekről. Azt a legtöbben tudják, hogy Annával ketten alapítottátok a zenekart, de azt már kevésbé, hogy hogyan indult ez az egész. Honnan jött a zenekar alapítás ötlete? Volt valamilyen koncepció, elképzelés, hogy mit szeretnétek?

– Nekem volt egy hobbizenekarom, és egyszer egy klubban játszottunk egy szinte nem létező közönség előtt, kb. öt embernek. Ettől a koncerttől Anna annyira fel volt villanyozva, hogy azt mondta, mindenképp csináljunk egy zenekart. Ő akkor már rappelt egy ideje, érdekelte ez a műfaj. Akkor egyébként – 2004 körül – nem volt jellemző Magyarországon, hogy ebben a műfajban zenekaros produkciók legyenek. Voltak rapperek egy dj-vel – aki igazából díszlet volt, hogy adjon egy alaphangot – és arra rappeltek.

– Úgyhogy engem is érdekelt a zenekar gondolata. Azt tudni kell azért, hogy mi az Annával dolgoztunk már egy csomó mindenen együtt, szóval nem volt teljesen előzmény nélküli a közös munka. De hogy együtt alapítsunk egy zenekart, az azért szokatlan gondolat volt még számomra is. Aztán elkezdtük csinálni a dalokat, csakhogy tökre nem volt se hip-hop, se semmi, hanem rockzenét játszottunk.

– Úgyhogy vakartuk is a fejünket, hogy de hát nem ez volt a koncepció. Ugyanakkor láttuk, hogy ez jól áll, jól szól, még vergődtünk ezen a témán egy darabig, aztán kb. az első album után teljesen elengedtük, hogy ebből bármi populáris szülessen. Inkább úgy voltunk vele, hogy nézzük meg, ha a lovak közé dobjuk a gyeplőt, merre visz.

– És gyakorlatilag ez hozta meg az áttörést a zenekarnak, hogy hirtelen megtalálta saját magát, nem görcsöltünk rá, hanem engedtük, hadd formálja magát. Aztán a harmadik albumnál bekattant egy szám, a Márti dala, ami hirtelen nagyon megemelte zenekar népszerűségét, és végül ez vezetett el oda, hogy például Szolnokra is el tudjunk jutni.

– Ez persze jópofiskodásnak tűnik, de az a helyzet, hogy amíg nincs valós ismertsége a zenekarnak, addig ha kiteszi a lábát Budapestról, a kutyát nem fogja érdekelni. Amikor már bárhol az országban meg tudjuk tölteni a klubokat, akkor van valahol a zenekar, addig semmi, csak egy gittegylet. Ez egy nagyon hosszú folyamat és sok munka.

Amit belőletek lát a színpadon a közönség, mennyire megtervezett, mennyire színház? Amikor ti felléptek, az mindig elég látványos, elég csak Anna megjelenésére gondolni.

– Általában egy klubkoncert és egy fesztiválkoncert sincs igazán megtervezve, sokszor még a dallista sem dől el a koncert előttig, hogy mit fogunk játszani. Az, hogy Anna mit vesz fel, az mindig meglepetés. Van egy doboza, ami ilyenkor téli szezonban kicsit kisebb méretű, ebben minden kellék benne van, ebből válogat. Amihez épp kedve van, fejdísz, melltartó, miegymás és ezeknek ezerféle felhasználási módja.

– Ami pedig a színpadon történik, az teljesen spontán. Viszonylag kevés elem van, amit előre tudunk, persze van néhány, amit már a közönség is ismer, mindig játszunk egy kicsit velük. És olyan szempontból nem is színház egy-egy koncert, hogy nagyon-nagyon ösztönszerű az egész, arra hajt mindenki a zenekarban, akkor érzi jól magát a bőrében, ha teljesen elégedett és kiadott mindent magából.

Ezzel azért nálatok nem nagyon van gond, végig pörögtök, a koncert végére mindent kiénekeltek, kizenéltek magatokból.

– Igen, sokszor utána csak ülünk és nézünk magunk elé, de ez így jó.

Van valami koncert előtti közös rituálétok?

– Van, körbeállunk és összekarolunk, a dobos kiabál valamit, ami általában valami obszcenitás és így indul a koncert. Hát van egy általános szöveg is, de azt most inkább nem mondanám el, borzasztó hülyeség.

És ez bejön?

– Nem tudom, szerintem nincs jelentősége, csak már megszoktuk, hogy csináljuk mindig, úgyhogy így is marad.

Nem mindig alakul jól, ha valaki egy családtagjával dolgozik együtt, nektek viszont láthatóan elég jól működik a közös munka Annával. Milyen tesók vagytok egyébként?

– Pont jön ki most egy új videóklippünk, ami ehhez a témához nagyon is kapcsolódik, emiatt előtúrtunk egy csomó régi videót és egy filmet is, amit kb. huszonöt éve nem láttunk. Valahogy teljesen véletlenül most megtaláltuk, digitalizáltuk és tulajdonképpen ebből készül majd az új számhoz egy klip. Na, hát mikor kutakodtunk a régi cuccok között, egy csomó emlék is előjött. Egyébként mi Annával kifejezetten jó testvérek voltunk mindig, félig testvérek, félig barátok és ez a mai napig meg is maradt. Gyerekkorunkban is állandóan együtt kalandoztunk.

– Van is erről egy konkrét sztorim, mikor egyszer fogtuk magunkat, megsértődünk mindenre és elmentünk világgá. Egy kilométerrel odébb volt egy nádas, oda befeküdtünk, vittünk magunkkal ropit meg valamilyen gyümölcskocsonyát, ez a kettő volt az elemózsia, aztán mikor elkezdett sötétedni, hazamentünk, otthon meg örültek, hogy megjöttünk és abszolút nem realizálódott persze senkiben, hogy amúgy világgá mentünk.

– Egyébként mi alapvetően Pestről indultunk, de szanaszét az országban, tanyavilágtól kezdve mindenhol laktunk. Egyszer volt a közelünkben egy konkrét kacsaúsztató, a libák oda jártak inni, és egy kicsit megmártózni. Kb. 10-15 centis volt a víz, na, mi oda szépen kimentünk balatoni szettben, gumimatracokkal stb., hogy majd ott fürdőzünk. Hát eléggé a csodájára jártak az arrafelé lakók, hogy vajon mennyire lehet hülye ez a két gyerek.

Kamaszként is ilyen lázadók, kicsit különcök voltatok?

– Anna igen, én meg borzasztó unalmas voltam, mert igazából egy dolog érdekelt, a zene körül forgott minden. Úgyhogy én elvoltam otthon, Anna meg járta a világot. Aztán mikor kiutazta magát, akkor kezdtünk el együtt dolgozni.

Nagyon jó, hogy ilyen gördülékenyen tudtok együttműködni, pedig úgy tűnik alapvetően azért elég különböző személyiségek vagytok.

– Ez így van, bár igazából mindkettőnknek van egy elég határozott elképzelése arról, hogy mit akar. Anna borzasztóan impulzív és nagyon nagy lánggal ég, ez elképesztően jól mutat színpadon és minden helyzetben nagyon vonzza a tekintetet. Valójában én is ugyanekkora hévvel dolgozom, csak olyasmin, ami kifelé nem feltétlenül látszik, viszont alá kell, hogy támassza ezt az egészet.

– Természetesen ezzel nem arra célzok, hogy az Anna egyfajta díszlet, ő ugyanúgy szerző, a legtöbb szöveget ő írja, nagyon fontos tagja a zenekarnak, a szakmai részt viszont leginkább én tudom hozzátenni és a kettő tök jól kiegészíti egymást.

Akkor téged nem is zavar, hogy félig-meddig a háttérben mozogsz?

– Nem nagyon, főleg mivel aki ismeri és szereti a zenekart, annak nem tűnik ez fel, nem látja úgy, hogy én annyira a háttérben lennék.

Az Anna and the Barbies név egyébként kinek az ötlete volt? És hogy jutott eszetekbe épp ez?

– Annának volt egy koncepciója, hogy olyan neve legyen a zenekarnak, amit egy külföldi és egy magyar is ért. És valamiért azt viccesnek találta, hogy ő van szembeállítva három-négy melák pasival és akkor mi vagyunk a barbik. Egyébként valahol ez egy rettenetes választás volt, de már szerencsére túlnőtte magát a név. Amikor már ismerik a zenekart, akkor jó poén, de amíg csak ez a név van, addig elég furcsán néznek rád. De hát amúgy is sok idő kell egy zenekarnak, mire leküzdi a saját nevét.

Szarvák Emese