A nevek világa

Ifjúkorom nagykunsági városában ritka volt a cifra nevű ember. Még az idegen eredetű családok tagjait is magyar keresztnéven szólították, senki sem akarta megizzasztani a papot meg az anyakönyvvezetőt, amikor az újszülöttet bevezették a matrikulába. A katolikusoknál többnyire a szent után nevezték el az embert, akinek napján meglátta a világot, a reformátusok meg a családi hagyományhoz ragaszkodtak. 

A név kötődést is jelentett ahhoz a közösséghez, elsősorban a magyarsághoz, ahova gazdája tartozott. Ezen még az sem változtatott, hogy évszázados használatban megszentelt neveink is elég változatosak voltak. 

Akadt köztük ó-, meg újszövetségi, görög, török, latin, nem beszélve az őshazából hozottakról. Így is megfértek egymással a naptárban. Legalábbis eddig, mert az újabb nevek megértéséhez az anyakönyvi kivonat mellé lassan zsebszótárt kell mellékelni. Tavaly az ügyben illetékes Nyelvtudományi Kutatóközponthoz 625 új keresztnévkérelem érkezett. Ha a sületlenségeket kihagyjuk közülük, a megmaradó 120 névből összesen három volt magyar eredetű. A többi főleg olyan, amiket az olcsó külföldi szappanoperák sugalltak a képernyőn művelődött közönségnek. Elintézhetnénk a dolgot azzal, hogy nincs mit tenni, ez a multikultúra, de sokkal rosszabb a helyzet. 

Az idegen nevek majmolása, bármilyen kis dolognak tűnhet, de a saját kultúránkhoz való kötődést is gyengíti, aminek eredményeként idővel sokan már azt sem tudják majd megmondani, hogy kik is ők valójában. 

Idővel azt sem tudnák megmondani, kik is ők valójában