Dühöngő

Lassacskán közeledek a nyugdíjaztatásom felé, s bár nem tudom, mit hoz a jövő, ma bosszantana, ha holnapra egy házsártos, zsörtölődő idős bácsivá öregednék meg. Ha ez mégis megtörténne, és azt tapasztalják, hogy a Muppet Show csipkelődő, kötekedő, morgó öregurainak egyikévé válok, felkérek mindenkit, koppintson az orromra, és emlékeztessen a gyerekkoromra… 

Szóval Cegléd, no meg a város Köztársaság úti sportpályája és játszótere. Ma mi is egy egész oldalt szenteltünk az ott felmerült problémának. Én is együtt úszok most a fősodorral (Miénk itt a tér!), mert nem jogtalannak, hanem lelketlennek tartom, hogy két nénike húsz év óta igyekszik egy negyvenéves játszóteret elcsendesíteni. Valahogy emlékeztetni kellene őket a hatvan évvel korábbi énjükre… 

Amikor én még nagyon kis srác voltam, a szolnoki Tabán melletti csirkepiacon pattogtattam a pöttyös labdámat. Aztán kezdték építeni a Kun Béla (ma Szolnok ispán) körúti tömböket, s a tízemeletes társasházak tövében játszótereket, pingpongasztalokat, sportpályákat is létesítettek. Gyermekkorom legszebb nyarai meg egyéb évszakai voltak, amikor az új, több ezer lelket számláló városrész fiatalsága a térre gyűlt össze. Zsongás, zsibongás, egyéb csatazajok verték fel az addigi holt teret. Életet leheltünk a városiasodó környékbe. Tudom, tudom, más világ volt… De akkor is! 

Mi nemes egyszerűséggel dühöngőnek hívtuk a játszó­terünket, ahol csak a test fáradhatott el, mert a lelkünk rendre erősödött. Gyönyörű szép emlékeim vannak azokról az időkről, arról a mozgalmas parkról. Sajnálattal venném, ha a ceglédi Köztársaság úti lakótömbök mai gyerekei­nek nem lennének több évtized múlva gyönyörű szép emlékei a játszótéri labdázásról, bandázásról. Csak, mert két néni és a paragrafusok… Koppintson az orromra, emlékeztessen gyerekkoromra.