„Gólya, gólya gilice!”

„Mitől véres a lábad?” – szó, ami szó, kissé brutális történetről szól egyik legismertebb mondókánk, melynek során az a bizonyos török gyerek bántalmazza, a magyar viszont meggyógyítja a hosszúlábú madarat.

Már ebből is látszik, milyen régről ered, milyen mélyről gyökerezik a tisztelet és a szeretet hazánkban a gólyák, gilicék, cakók, eszterágok felé.

Sok-sok jászkunsági településen üdvözlik most ezeket a karcsú madarakat, Tiszapüspökiben például már nevet is adtak egyetlen gólyájuknak, és a helyiek nagy örömére csütörtökön újra megjelent a településen. Kázmér idén már párját is hozta magával a polgármesteri hivatal közelében álló fészkébe. A Tisza-parti településen egykor jóval több gilice vert tanyát, de ahogy máshol is, egyre kevesebben tértek haza az évtizedek során. A gólyák száma sajnos évről-évre csökken a klímaváltozás miatt. A számlálások adatai szerint a hazai állomány jelenleg körülbelül ötezer pár lehet.

Pedig ezek a kelepelők amellett, hogy szépek, kecsesek, igencsak hasznos jószágok is. Sok-sok legyet-szúnyogot, egeret elfogyasztanak. Egyetlen „szépséghibájuk” a kiadós „gólyafröccs”, melyre sok helyen tábla figyelmezteti a gyanútlan járókelőt, vagy autóst.

Ennek ellenére én szerencsére nem találkoztam még olyan magyar emberrel, aki ne szeretetteljes derűvel figyelné a fehér gólyák mindennapjait. Azt, hogy egy idő múlva hány pelyhes kobak bukkan fel, hány fekete csőr tátog ki a villanyoszlop tetején álló fészekből.

Nemzeti ünnepünk, augusztus huszadika környékén aztán elmennek, ami kissé szomorú, egyben reményt keltő, hogy hosszú, hideg hónapok múlva újra elhozzák majd a tavaszt.