Utolsó és első napok

Kitört a vakáció. A jászkunsági gyerekek az utolsó héten már a centit vágták és színezték a nyári szünet közeledtét hirdető feliratot a táblán. Az elmúlt hónap dolgozatainak és számonkéréseinek nyoma sem volt már. 

A reggelek mégis kínokkal telve teltek otthonunkban. Alig lehetett a csemetéket az ágyból kiugrasztani. Ugrasztani? Inkább csak ráncigálni, hogy már csak háromszor… már csak kétszer hallják majd: Jó reggelt! Ébresztő! Pénteken annyi volt a válasz: De minek menjünk suliba, úgysem csinálunk semmit?!

Estére azért kiderült, hogy a „semmi” mégiscsak színesre sikerült. Mert volt reggel bolondballagás, majd egy kis filmnézés és még az ebéd is nyugodtabban telt, mint bármikor máskor. A nap fénypontja persze mégis csak az volt, amikor megpillantották az iskola ablakából a nagymamájukat, akivel a következő heteket töltik majd. Kétségtelen, hogy szükségük van a pihenésre, a szabadságok száma viszont véges, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a táborok mellett a nagyszülőket hívhatjuk segítségül. 

Az utolsó tanítási nap nálunk nemcsak a gyerekeknek volt az utolsó, a kora reggeli órákban én is vizsgázni indultam. Amíg ők egyre felszabadultabbak lettek a hét folyamán, én még inkább izgultam. Az estéket a jegyzetek lapozgatásával, a számadatok tanulásával töltöttem. Mint kiderült, nem hiába, ez is pipa. A fáradtság a vállamra ült, szinte nem is tudom mit kezdek majd azzal a temérdek szabadidővel, ami most rám vagyis ránk „szakadt"...