Bemagoltam

Görög a görög, vagy már magyar a görög? Bár kicsit kuszának tűnik a kérdés, valószínűleg senki nem néz bolondnak szavaim miatt, úgy vélem, mindenki érti, mire gondolok. Ezekben a napokban nem kevésszer merül fel a kérdés a piacokon, a legtöbb vásárló ugyanis ragaszkodik a hazaihoz. Ez esetben ráadásul nem helyénvaló, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”, ugyanis a határokon belül termesztett gyümölcs határozottan finomabb, édesebb. 

Beindult a dinnyeszezon, a kánikula még inkább meghozta a kedvet, egyre többen vásárolnak a zöld héjú, piros belsejű, lédús finomságból. Nincs is annál jobb, mint a vízparton, a fák árnyéka alatt heverészve hűtött dinnyét falatozni. Folyadékpótlásnak sem utolsó, így tényleg jól teszi, aki rendszeresen beleharap a trikolór gyümölcs harsogóan ropogós húsába. Van, aki harapja, mit sem törődve azzal, hogy könyékig csorog a dinnyelé, mások kanállal falják, míg vannak olyanok, akik késsel szelik, s olyanok is, akik mutatós kockákra vágják a gyümölcshúst, s villával falatozzák azt. 

Na és mi a helyzet a magokkal? Ez bizony fogós kérdés. Esetemben ráadásul sziszifuszi munkát is jelent. A lányom ugyanis mindig kérlel: „Anya, szedd ki a magokat!” Azok után, mire a saját adagomhoz érek, nincs már kedvem magtalanítani, szelem, és fekete pöttyökkel tarkítottan falatozom a gyümölcsöt. Különben is, azt olvastam valahol, hogy a magok nem ártanak, sőt jótékony hatásuk van. Úgy kerek az a dinnye, nem igaz? Lehet, de azért minden nyáron eljön a pillanat, amikor a magszegény, mag nélküli „változatból” választok inkább!