Múltba vesző szálak

Bizonyára örömteli feladat lehetett a szolnoki Damjanich János Múzeum régészeinek a tavasszal talált kengyeli kunhalom feltárása. Felvetődhet a kérdés, hogyan lehet a széltében, hosszában belátható sík Alföldön még napjainkban is eddig ismeretlen halmot találni. Sajnos azért, mert mára az egykor több tízezernyi földkatedrális jó részét belesimította a tájba a meggondolatlanság. 

Emiatt kell sokszor jó szem vagy alapos kutatás sok kurgán azonosításához. A szerencsés leletnél valószínűleg az lett volna a másik, bár kellemetlen meglepetés, ha nem találnak benne semmit. Nem így történt, mert ezeket a halmokat többnyire végső nyughelynek szánták a történelem színpadáról rég letűnt népek.

Nemegyszer az is előfordult, hogy később másokat is bekvártélyoztak az első gazda mellé. Olyan sokáig élt ez a szokás, hogy némelyik halomba még dédapáink korában is temettek. Jelen esetben is pár száz év különbséggel két lakója volt a kengyeli halomnak. Azt nem lehet tudni, hogy egy nyelvet beszéltek-e – valószínűleg nem –, de szép példáját adják az itteni kultúrák máig tartó folytonosságának. 

Egy korábbi, a szolnoki múzeumban tartott érdekfeszítő előadáson ugyanis elhangzott egy olyan gondolat is, ami szerint az élet láncolata soha nem szakadt meg a Kárpát-medencében. Minden új nép sorra magába olvasztotta az itt élők maradékát, így lehet, hogy a kengyeli halom lakóihoz is nemzedékeken átnyúló, múltba vesző szálak kötnek bennünket.