Nyaram...

Na, most aztán biztosan sokan mondják, hogy nekem semmi se jó. Igen, jól emlékeznek, alig néhány héttel ezelőtt panaszoltam, hogy mennyire elfáradtam a hosszú tél, tavaszodás során, mint a messiást, úgy vártam a tanév végét. Mire kicsengettek, majdnem tökéletes terveim voltak a gyerekeim szüneteltetésére, akarom mondani vakációztatására. A tábori számlák okozta anyagi sokkon akkor már túl voltam. A dolog pozitív oldalát néztem, végre felfrissíthettem a matematikai alapismereteimet, hiszen a nyár első heteiben csak osztottam és szoroztam, de leginkább kivontam. A bankszámlámról.

Aztán mégsem ez okozott igazi fejtörést. Nemcsak nekem, hanem a kisebbik dedemnek is, aki agyrázkódással indította az oviszünetet. Ez is átírt néhány, már előre betervezett napot, ahogyan a hirtelen lemondott tábor hírére is gyorsan rögtönöznünk kellett családilag. Úgy, ahogy sikerült, de azért voltak napok, amikor az íróasztalom sarkánál húzódott meg egyik-másik gyerekem. Kerültem is olyankor a főnököm tekintetét, lehetőséget nem adva neki, hogy kifogásolja a kényszerű helyzetet.

Zajlott a nyár, indokolatlanul pörögtek a napok, s az izzadságcseppekkel dacolva igyekeztem betartani a magamnak tett fogadalmamat is. Elhatároztam: nem hagyom az utolsó pillanatra a tanszervásárlást. Haladok, de inkább nem részletezem, mit gondolok az ezerféle vonalazású füzetekről. És még csak alsós mindkét gyerekem.

Most pedig, amikor önök ezeket a sorokat olvassák, én végre a jól megérdemelt (?) szabadságomat töltöm. Igyekszem, nem gondolni a mindennapok kavalkádjára, próbálok kikapcsolódni és pihenni. Hogy sikerült-e? Ha gondolják, majd elmesélem. Valamikor szeptemberben...