Egymással küzdeni

Mikor először meghallottam a bicogás kifejezést, felvontam a szemöldököm. Na, mondom, mit találtak ki megint… Aztán elolvastam a szabályt: duóban, vagy csapatban lehet indulni a maratoni távon bringával, de valakinek mindig futnia kell. Azonnal egy kép ugrott be, egy bringás csapatot láttam lelki szemeim előtt, akik egy futót kísérnek, biztatnak, ugratnak, itatnak, segítenek jókedvűen, míg ő küzd. Mert küzd. A bicogón rettenetesen meleg is tud lenni, árnyék alig, az aszfalt ontja a forróságot, tűz a nap, akárcsak pár kilométert is lefutni komoly kihívás ilyenkor. Ez a kép azonban nemcsak elképzelés, ez tényleg így megy, láttam, éreztem, átéltem. 

Végigcsináltam a bicogót többször is, egyszer egy lánnyal duóban. És tudják, miért vállaltam vele a kihívást? 

Az motivált, hogy megismerjem. Hogy milyen akkor, ha komfortzónán kívül kerül. Tévé előtti csipszropogtatásban, kedves csevejekben nem ismerszik meg a másik igazi lénye. Ám a bicogás kihívás: logisztika, korán kelés, készülődés, küzdés és küszködés, csatakosra izzadás, szomjúság, egymás segítése, átlökése a falként érkező holtpontokon – a maga gyönyörűsége mellett. 

Egy japán mondás szerint azt ismered meg igazán, akivel megküzdesz. A bicogón pedig megküzdesz a társaddal, csapatod tagjaival. Nem egymás ellen, hanem egy közös célért küzdesz meg velük. De a közös küzdés is küzdés: megismered benne a másikat. 

Milyen az, amikor komfortzónán kívülre kerül?