Disznóságok

Nem erőszak a disznótor – szól az ismert közmondás, ami arra utal, hogy nem kötelező elfogadni a jó dolgokat. Mert a disznótor igenis jó dolog. Jó volt régen, jó most is, a magyar gasztronómia és a vidéki hagyományok sava-­borsa benne van. 

A tél vége felé még utoljára előkerülnek a kések, a hurka- és kolbásztöltők, a teknők, a perzselők, na és a célzóvíz, ami elengedhetetlen a zsákmány „elejtéséhez” és szakszerű feldolgozásához. Az igaz, hogy tájegységenként változik az ízvilág, de azért nagyon sok a hasonlóság is. A reggeli hagymás vér, a friss orjaleves, a toroskáposzta, a hurka-­kolbász kombináció, esetleg a töltött káposzta is nagyjából hasonlóan elkészülnek a családi disznóvágásokon. 
Egykor, ezeken az alkalmakon nálunk, gyerekeknél a perzselt-sózott malacfül, a felnőtteknél inkább a hagymás vér és a hurka volt a nyerő. Nagyon szép emlékek ezek a régi disznóvágások, melyekből ebben a felgyorsult világban sajnos egyre kevesebb van. Pedig közösségépítés szempontjából sem utolsó ez a hagyomány, melyet azért vidéken, ha máshogy nem is, falunapokon és fesztiválokon még igyekeznek feleleveníteni. 

Ilyen a Kevi Böllértalálkozó is, ahol évről évre nemcsak finom falatok, hanem a frissen készült disznóságok mellett fergeteges hangulat is fogadja a látogatókat. Nagyon fontosnak tartom, hogy megmaradjanak a régi disznóvágások hagyományai, és ebben a túrkevei fesztivál az élen jár. 

Nem kötelező részt venni benne, mint tudjuk, nem erőszak a disznótor. Csak éppen nem érdemes kihagyni sem ezeket a jó dolgokat!