Megesett, hogy házakat döntött romba és hidat is elsodort a Tisza

„Vészharang kongásait halljuk, -vészbizottságok működéséről olvasunk, s vész előli menekülőket látunk naponként. Mintha egy láthatatlan ellenség, egy daemon, -víz által akarná elpusztítani azt, mit tavaly a tűz megkímélt.

Városok, melyek eddig az árvíz veszélyt nem ismerték – a feltámadás napján – talán már örökre eltűnnek a föld színéről, s az aranykalásszal rengő rónaság, melyet a magyar… oly szépen meg-énekelt, békás tóvá lesz rövid idő alatt…” Ezekkel az ijesztő szavakkal figyelmeztetett a Jász-Nagykun-Szolnok című újság 1888. márc. 25-i számában.

Aki a „szőke folyó” mellett él, tudja, hogy a csendesen hömpölygő folyam Janus arcú. Éltető vize az évszázadok alatt kegyetlen gyilkossá is tudott válni. A Kakat völgyét (egykori Tisza-ág) a Tisza hatalmas árvizei tartották fenn évszázadokon át.

Egy 1764-es jelentés szerint a Kakatnak 170 méter széles árvízi medre és a Tiszához hasonló jégjárása volt. Ezért bizonyult elégtelennek a Bánhalmánál épített, s csupán 37 méter szabadnyílású, háromívű boltozatos kőhídja, melyet az 1739. évi árvíz elsodort.

Az 1830. évi árvíz méretei és sajátosságai révén is emlékezetessé vált. Az árhullámot a Tisza jobb oldali mellékfolyóinak áradásai indították el, így Tokajtól lefelé a torkolatig olyan hatalmas víztömeg zúdult le, hogy a terület erei, vízfolyásai a helyenként 500 métert is meghaladó völgyeikben sem voltak képesek azt levezetni.

Ez a nagy erejű áradat sodorta el a Zádor-híd négy boltívét, mosta el a karcagi szőlők egy részét és döntött romba a város szélén hatvan házat. A város teljes elöntését csak a sebtében húzott 1900 méteres gát akadályozta meg.

Az 1876. év az ismétlődő árvizek éve volt – márciustól júliusig egymást követték az árhullámok. A kitört ár Abád és Szalók belterületét is elérte, s a lakosságot sátortáborba kellett költöztetni. Március 25-én az ár áttörve a régi Mirhó-gátat, ősi útján a Gyolcs-fenéken és a Kakat-éren keresztül a Mirhó–Kakat–Berettyó csaknem egész árterületét elborította.

Az 1879. évi rendkívüli árvíz az Alsó-Tisza-vidéken pusztított, nagy erővel zúdult Szegedre és helyenként több méter magas víztömegével romba döntötte majdnem az egész várost.

Megyénket egy évtized múlva – 1888-ban érte el – a pusztító árvíz. Csak a véletlennek köszönhető, hogy Szolnok nem jutott Szeged sorsára. Március 29-én hajnalban a Tiszabő és Fegyvernek közti Tisza szakaszon – amit Szigori magaslatnak neveznek – az ismétlődő hullámverés a gát két kilométeres szakaszát elsodorta.

Tiszabő határa víz alá került, de elöntés fenyegette Kenderest és Kunhegyest is. Harangok kongása jelezte az árvíz útját. A fővárosból egy század katonaságot vezényeltek segítséget nyújtani. Az áradás megkerülte Fegyverneket és rohant Kisújszállás, Kenderes, Csorba puszta felé. Ráadásul április 2-án újabb gátszakadás történt Sarudnál.

Tiszasülyt, Jászapátit, Jászladányt és Besenyszögöt elárasztással fenyegette a mindent elsöprő víztömeg. Ekkor még a távolabb fekvő Jászkisér is veszélybe került. A főszolgabíró a környező településekről rendelt embereket a gátak erősítésére.

Ezerkétszáz munkás dolgozott éjjel-nappal legalább 24 ezer köbméter földet mozgattak meg, hogy megállítsák a hömpölygő vizet. Jászkisér határában még sokáig látható a „sárga gát”, amely végül megállította a Tisza árját. Április 21-én azután apadás következett be a Tiszán, és az ár lassan levonult. De sajnos a későbbi évszázadban a folyó ismét megmutatta erejét, de ez már egy következő krónika.