Száz év alatt háromszor is volt szerepünk a lengyel történelemben

A lengyel és a magyar nép történelmi barátságának és szövetségének számos emlékét őrzi Szolnok is. Köztudott, hogy az 1849. március ötödikei szolnoki csata egyik emlékezetes lovasrohamát a honvédségben harcoló lengyel dzsidások indították a császáriak ellen.

A városban ma utcanév őrzi a lengyel légió hősiességének emlékét. A szolnoki Damjanich János Múzeumban pedig a lengyel–magyar kapcsolatok ritka dokumentuma, a magyar államfő lengyelországi látogatásának talán egyetlen hazai lengyel nyelvű sajtó-összeállítása található.

Horthy Miklós 1938-ban járt Varsóban, ahol hatalmas rokonszenvvel fogadták. Ez az ünneplés még 1920-ra, az újjászületett lengyel állam életének egyik nehéz időszakára tekintett vissza.

Magyarország a huszadik században három alkalommal vállalt kiemelkedő szerepet a lengyel történelemben. 1920-ban, az orosz támadáskor, 1939-ben a német invázió idején, és az 1944 augusztusi varsói felkelés idején.

Az 1918-ban újra függetlenné vált lengyel állam hadseregét megteremtő Józef Piłsudski marsall 1920-ban azzal szembesült, hogy a világforradalomról ábrándozó bolsevisták Lengyelországot tekintik fő ellenségüknek.

A Vörös Hadsereg támadást indított Varsó elfoglalására, amit Európa bolsevizálása követett volna.

Tuhacsevszkij orosz parancsnok Lenin utasítása alapján kiadott hadparancsa így hangzott: „Lengyelország hulláján keresztül vezet az út a világforradalom felé!”

Ennek meghiúsítása Piłsudski egyik nagy tette volt. De egyelőre még az oroszok gyorsan nyomultak előre, s a kimerült lengyel katonák fejenként hat-hét tölténnyel várták Varsó alatt a végső rohamot.

Az utolsó pillanatban futott be a magyar segítség a frontra, ami Piłsudski zseniális hadvezetése mellett megfordította a háború menetét.

Hazánk volt Franciaország mellett az egyetlen állam, amely segítséget nyújtott a lengyeleknek, amikor az ország összes nélkülözhető hadianyagát, lőszerét a rendelkezésükre bocsátottuk.

Végül az utánpótlás birtokában Piłsudskinak a feltehetően Weygand francia tábornokkal közösen kidolgozott terve alapján szétzúzta a bolsevik offenzívát, megmentve a lengyel államot, s vele talán Európát is.

A hazai közvélemény előtt jobban ismert, hogy hazánk az 1939-es német, majd az azt követő szovjet támadás esetén is határozottan kiállt Lengyelország mellett. A németek ugyan mindenképpen szerettek volna bennünket is bevonni a támadásba, de a magyar kormány ellenállt a nyomásnak.

„Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (…), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyar­országi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba.” – hangzott gróf Teleki Pál miniszterelnök válasza a német megkeresésre.

A hagyomány szerint, amikor a németek megkérdezték, hogy ha engedély nélkül vonulnának át az országon, mi lenne a magyar kormány válasza, Teleki közölte, hogy akkor Magyarország hadiállapotba kerülne a Német Birodalommal.

Ma Teleki Pálnak utcája van Varsóban, a lengyel fővárosban.

Magyarország a háború kezdetén azonnal megnyitotta határait a menekülő lengyel katonaság és polgári lakosság előtt. A magyar lakosság hatalmas rokonszenvétől övezett lengyelek közül azok, akik nem folytatták útjukat más országba, a háború alatt, egészen a német megszállásig nálunk találták meg életfeltételeiket.

Még saját oktatási rendszerük, például gimnáziumuk is működhetett az országban.

A lengyeleknek nyújtott segítség nem volt veszélytelen

Az utolsó háborús magyar segítség már a lengyel történelem egyik legfényesebb, s egyben rendkívül tragikus eseményéhez, a varsói felkeléshez köthető.

A felkelés 1944. augusztus 1-jén tört ki a városban, amikor a szovjet csapatok megközelítették Varsót. Mivel azt a Londonnal szövetséges Honi hadsereg irányította, az oroszok a Visztulánál megállva nézték végig, ahogy a németek a várost porig rombolva végeznek az ellenállással.

A németek a felkelés leverésére magyar katonákat is fel akartak használni, de Vattay Antal altábornagy, a németeknek alárendelt magyar csapatok parancsnoka a közös lengyel–magyar múltra és kulturális kötődésekre hivatkozva határozottan elutasította a bevetésüket.

A magyaroknak végül a város körülzárásában szántak szerepet, ami fordítva sült el. Ők lettek a körülzárt lengyelek egyik legfontosabb fegyver- és lőszerszállítói. A honvédek tábori kórházaikban rendszeresen ellátták a sebesült felkelőket és civileket, átadták a nyilvántartásaikban nem szereplő fegyvereiket, lőszereiket, élelmiszer- és gyógyszertartalékaikat.

Volt, hogy magyar egyenruhákkal látták el a lengyeleket, illetve sok családot menekítettek ki Varsóból Magyarországra. A magyarok segítsége életbevágóan fontos volt a felkelők számára, ami még jobban működött, amikor az új magyar parancsnok az a Lengyel Béla altábornagy lett, aki egykor varsói magyar katonai attasé volt, és a Honi Hadsereg több parancsnokát személyesen ismerte.

Így fordulhatott elő, hogy a felkelők soraiban nem egy velük együtt harcoló magyar honvédet is lehetett találni.

A lengyeleknek nyújtott segítség nem volt veszélytelen. A németek nem egyszer fegyveresen torolták meg azt a honvédeken. Néhány így fennmaradt magyar katonasírt ma is kegyelettel ápolnak Lengyelországban.