A tékozló fiú és a katolikus pap; Tiszavárkony szörnyű titkai – 1. rész

A közelmúltban ismételten egy újabb, hatvan-egynéhány évvel ezelőtt történt, döbbenetes emberölés hátterét kutattam a levéltárakban, miközben minduntalan egy másik kegyetlen gyilkosság szálaiba gabalyodtam.

Nem volt mit tenni, mindkettőt szinte párhuzamosan kellett felgöngyölíteni. A két szörnyű eset ugyanis számos ponton, időben és térben összefutott, összefut egymással. Nem tehettem mást, e bűnügyi sorozatban a két bűnesetet helyenként külön, időnként egy témában kellett megírni.

A fekete históriasor egyik esetében egy tiszajenői fiatalember, H. Bús Jenő az áldozat, akit annak pénzéért saját édesanyja ölet meg, pénzért felfogadott bérgyilkossal. A másik sztori manapság már jobban ismert, kissé már bulváros tartalmú is, ámde ez sem körültekintően feldolgozott.

Ebben az egykori tiszavárkonyi plébános, Kenyeres Lajos atya az elveszett, elveszejtett személy. Ebből az írásfolyamból talán kiderül, miért is kellett meghalnia.

A kutatások során a két, látszólag egyedi eset kapcsán furcsa egybeesésekkel kellett szembesülni: mindkettőjüket rendőrségi pisztollyal lőtték tarkón, mindkettőjük fejét ásóval verték szét, mindkettőjüket Tiszavárkonynál, a Tisza-töltésnél temette el a gyilkosa, s mindkettőjük életét egy-egy Fekete nevű illető oltotta ki – Sándor és János. Édestestvérek e keserű múltidézőben.

A Tisza menti Bermuda-sokszög

Szolnok alatt a Tisza mindkét partján számos kistelepülés van számon tartva. Annyira közel fekszenek egymáshoz, hogy bárminemű motorizáció nélkül, kerékpárral vagy gyalog, a folyón túlra pedig kézi hajtású kompon vagy csónakkal is néhány tízpercnyi távolság az út innen oda, onnan ide. Partmentén, a gátakon annál is rövidebb.

Az ’50-es évektől kezdődően a Tisza bal partján a martfű–tiszaföldvári rém szedte női áldozatait. Eközben a jobb parton Tiszavárkony és vonzáskörzetének láthatatlan gyilkosa tartotta rettegésben az ott élőket.

Nem sokkal korábban, Szolnok megyében, ez idő tájt Jancsó Ladányi Piroska és édesanyja gaztettei keltettek riadalmat, akik törökszentmiklósi házukban végeztek gyermek- és fiatalkorú lányokkal. Perverzióból és haszonszerzésből.

Az alig húszéves Piroskát 1954-ben Bogár János országos hírű hóhér akasztotta fel a szolnoki börtön udvarán, nagy nyilvánosság előtt.

A várkonyi rejtélyek sorában, időrendben Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános 1957 februári nyomtalan eltűnése keltett félelmet az emberekben. A köznyelv tudni vélte, hogy a regnáló hatalom keze tüntette őt el, miután a pap a miséken, a hittanórákon is élesen bírálta a rendszert.

Írásban is megfogalmazott kritikáit pedig levélként elküldte Kádárnak és Andropovnak is, kérve a magyar pártvezetőt és a Szovjetunió budapesti nagykövetét, enyhítsenek a politikai szorításon, adjanak levegőt, s persze élelmet is a népnek.

Kenyeres eltűnésének „hivatalos” verziója az volt, hogy jól előkészítve, ám a környezete tekintetében váratlanul disszidált. Alig fél évvel később egy nem politizáló, „nevesincs” tiszajenői fiatalembernek is hirtelenül nyoma veszett.

Róla is az a hír járta, hogy engedély nélkül elhagyta az országot. H. Bús Jenő holttestét azonban még 1957 őszén megtalálták Várkonynál, a Tisza gátjának tövében. A laza talajból kóbor kutyák és egyéb vadállatok kaparták ki a testét, melynek egy részére így aztán nem is találtak rá.

De nézzük, mi titkokat és borzalmakat is rejt a Tisza menti Bermuda? A tényeket, a „hitelesnek” dokumentált történeteket a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei, valamint a Pest Megyei Levéltárakból gyűjtöttem be.

Alig egy évtizeddel ezelőtt még sikerült élő tanúkat is megszólaltatni, illetve a még napjainkban is élő hozzátartozók, ismerősök, falubéliek is elmondják, mit tudnak a gyilkosságokról, az áldozatokról és a gyilkosokról.

Shakespeare-dráma Tiszajenőn

H. Bús Jenő tragikus története tipikus Rómeó és Júlia szerelmi sztorival kezdődött. A Tószegen 1907-ben született, de Tiszajenőn élt ifjú Kenderesi Mária és fiatal udvarlója, Csernák József egymásba szeretett, s egymással házasságra kívántak lépni.

A két fiatal családja azonban valamiért nem nézte jó szemmel a kapcsolatot, sőt, még a találkozásukat is ellenezték. Emiatt Mária és József azt a tervet eszelte ki, elsősorban a rámenős lány akaratából, hogy ha Mária teherbe esik, akkor az örömnagyszülők megváltoztatják a véleményüket, és áldásukat adják a frigyükre. Ám nem így történt.

A fiatalok szülei még akkor sem támogatták az ifjú pár egybekelését, amikor 1925-ben megszületett a szerelemgyerek. A Tiszajenőn világra jött fiú a bölcsőhelye okán a Jenő, a vadházasság miatt pedig anyja után a Kenderesi családnevet kapta.

Ekkorra azonban már Máriának meghalt az édesapja, anyja pedig H. Bús Péterhez ment feleségül. A tizennyolc éves Mária fiának nevelése a nagyszülőkre hárult. A kis Jenő cseperedett, növekedett, s már tízesztendős volt, amikor anyja feleségül ment a jómódú Csontos Elekhez.

Aki ugyancsak Tiszajenőn élt, de Tiszavárkonyban volt egy nagy forgalmú földműves-szövetkezeti „szatócs” boltja. Mária a házasságot követően Csontosnak is szült egy fiút, Eleket. Jenő a H. Bús Péterrel élő anyai nagyanyjánál jól elvolt ugyan, de hiányzott neki az anyai gyöngédség és szeretet.

Anya és fia gyakorta látogatták ugyan egymást, de Jenő inkább mostohanagyapjában találta meg az érző, gyámolító embert, aki igazán szereti őt. Fiatal felnőttként ezért aztán nevet változtatott, s lett hivatalosan H. Bús Jenő.

A mindinkább öregedő, a temetői léttel is egyre megbarátkozó mostohaapa ki másra is írta volna házát, földjét, s két hold szőlőjét, mint legkedvesebb unokájára, az időközben családot alapító, kétgyermekes H. Bús Jenőre.

No, erre a hírre Jenő anyja, Csontosné olyan méregbe gurult, hogy elhatározta, ha nem is hivatal útján, de bármi áron megváltoztatja H. Bús Péter végrendeletét, és megszerzi elsőszülött fia jussát. Határozott elhatározása akkor erősödött még inkább, amikor a mostohaapa elhunyt.

A Kenderesi uram és H. Bús Péter uram után is özvegyen maradt nagymama, valamint lánya, Csontosné ezt követően megkeserítette a vér szerinti fiú, H. Bús Jenő életét. Olyannyira, hogy folyamatos cselszövéseikkel, tetteikkel a fiatalembernek még a házasságát is tönkretették.

Az öt évvel ezelőtt elhunyt egykori kollégám, Jurkovics János harminc évvel ezelőtt megszólaltatta a feleséget is az ügyről:

„A férjem roppant befolyásolható ember volt. Szeretetet sosem kapott, mégis szerette az anyját. Rossz szót nem hallottam mondani róla, pedig amaz úgy bánt vele, mint a kutyával. Egyszer egy veszekedéskor az anyósom a férjem hátába vágta a vasvillát. Meg is állt benne… Én három hónappal a tragédia előtt otthagytam őket. Elköltöztem a két gyerekkel, mert már nem bírtam az anyósom áskálódásait”.

H. Bús Jenőnek 1957. szeptember 12-én este nyoma veszett.

„Jogosulatlanul” a 301-es parcellában

A második világháború után igen sok dolga akadt Bogár Jánosnak. Ő volt a magyar kommunista igazságszolgáltatás állami ítéletvégrehajtója. A főhadnagyi rangban szolgáló halálítész a népi demokrácia hírhedt hóhéra volt. Hosszú éveken keresztül minden nap megjelent fekete ruhájában és fekete puhakalapjában a kivégzőhelyeken.

Bogár egy nyilatkozata szerint a második világháborút követő első három esztendőben csak ő egymaga több mint háromezer embert akasztott fel. A magyar történelmi személyiségek közül neves „kliensei” között volt Szálasy Ferenc és Jány Gusztáv, Rajk László és Nagy Imre.

A nagypolitika halálraítéltjei mellett megszámlálhatatlan köztörvényes bűnözőn is végrehajtotta a jogerős bírói döntést (mint a fent említett Jancsó Ladányi Piroskán is).

A bitófáról leoldottaknak az ’50-es évek közepe-végén közös sírhelyeket is találtak. Így történt, hogy Nagy Imre és társai mellett nyugodott harminc éven át két, többszörösen minősített emberölésért kivégzett Jász-Nagykun-Szolnok megyei illető a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában.

A tiszavárkonyi Fekete Sándor és a tiszajenői Csontos Elekné. Ráadásul több évtizedig az ő nevük is fel volt tüntetve azon az emléktáblán, amelyet az ’56-os vértanúknak állítottak.

Maradványaik még napjainkban is azon a helyen vannak, Nagy Imrét és társait újratemették. A gyilkosok nevei azonban már nincsenek rajta a 2009-ben felállított új táblákon, és sírjaikról is eltávolították a nemzeti jelképeket.

Folytatjuk…