Hirtelen kezdődött az 1823-as nagy tűzvész Kunszentmártonban

Kis idő elteltével a nép elé borzalmas látvány tárult, a város szárazmalmának tetejéről lángok csaptak fel iszonyú füst kíséretében. Ekkor még nádtető fedte a településen lévő malmok kerengősátrának nagy részét, szintúgy a lakóépületekét is.

A viharos szél pedig az égő zsarátnokot, mint valami gyújtófáklyát, szanaszét hordta. Néhány pillanat múlva már lángokban állt hat-nyolc ház, valamint istálló és egyéb gazdasági épület. Az emberek első döbbenetükből felocsúdva, azonnal a tűz eloltásába kezdtek.

A helyszínre hozták a város már előzőleg beszerzett két „vízipuskáját” (korabeli tűzoltó fecskendő), melyek azonban hatástalanoknak bizonyultak a gyorsan terjedő tűzzel szemben. Amint a korabeli feljegyzés közli: „…siralmas és keserves néző szemekkel az egész város rémülésben várta utólsó elpusztulását és végső ínségre való jutását…”

De szerencsére nem így történt! Tóth András bíró ugyanis azonnal intézkedett. Az összes lovat a városban lévő kocsikba befogatta és amennyi hordó csak létezett, mindbe vizet hozatott a lakosokkal. Összegyűlt kétszáz kocsi vizes hordókkal megrakva, de még ez is kevésnek bizonyult a tomboló tűzvész megállítására.

A sebesen fújó szél délután három óra tájban azután lecsendesült, nem vitte tovább az égő parazsakat. A kocsik estig hordták a vizet a Körösről, minden elégett háznál a maradék parazsat belocsolták, sőt, éjszakára is ott maradtak, nehogy újra kitörjön a tűz.

A pusztítás iszonyú volt! A lángok martaléka lett: hatvan lakóház, negyven­nyolc kamra, negyvenhat istálló. Legalább nyolcvankét családnak minden vagyonát elemésztette a „vörös kakas”.

A tűz elmúlása után azonnal nyomozás indult a malomban dolgozó Vígh György molnár és a felesége ellen. „Árestomban zárattak” azaz letartóztatták és a városházán lévő fogdába zárták őket. De hamarosan szabadlábra kerültek, mivel a malom teljesen leégett, nem lehetett kideríteni a tűz keletkezésének okát.

Másnap a város vezetői összeültek, és azonnal intézkedtek a leégett házak maradványainak eltávolításáról. A további tűzesetek elkerülésére kemény rendszabályokat vezettek be. Megtiltották a fakémények építését, ezentúl csak kőből vagy téglából épült füstelvezetőket tűrtek meg.

A nádfedés helyett cseréptetők építését sürgették. Az utcák szabályozása is azonnal napirendre került. És persze nem feledkeztek meg a károsultakról sem, akiknek azonnal gyorssegélyt utaltak ki.

Majd országos felhívást tettek közzé adományok gyűjtésére, hogy az újjákezdést könnyebbé tegyék. Több korabeli akta őrzi a nemes felajánlások és adakozások nyomát, mert segítettek a környékbeli települések lakói, lehetőségeikhez képest.

A tűzeset százkilencvenöt év múlva is tanulságokkal szolgálhat: a „vörös kakas” bárhol és bármikor feltűnhet. Legjobb megelőzni!