Soha nem könnyű az életet újrakezdeni

Már az ajtóban megcsap a húsleves kellemes illata. Nem bánom, hogy a konyhához közel ülünk le beszélgetni vendéglátómmal, Papp Zsuzsával. A komfort nélküli, alsó épületből kialakított, félhomályos otthonban négyen laknak most: anya és három gyermeke.

A kicsiknek külön szobájuk van, mindenhol rend és tisztaság, az előszobában egy kölyök macska alszik békésen a szőnyegen.

– Tudom, ez nem luxus, de legalább van hol álomra hajtani a fejünket. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy ez egyáltalán így nézzen ki – mondja az asszony, elmagyarázva, az épület nemrégiben teljesen kiégett.

Zsuzsának a nulláról kellett felépítenie ideiglenes otthonát. A tetterős asszony maga végzett majd’ minden munkát: ő rakta be a nyílászárókat, ő vájta ki a villamos vezetékek helyét, ő ütött lyukat a kéménynek, festett és burkolt.

Miközben a leves csendesen fő, Zsuzsa szót ejt az elmúlt évekről. Arról, hogyan élt régebben, kikkel barátkozott, miért nyúlt alkoholhoz, és miért nem lehetett három hosszú évet a gyerekeivel, hiszen b.v.-ben volt.

Nem büszke a múltjára, ha újrakezdhetné az életét, mindent másként csinálna. De visszatekerni az órát lehetetlen, csak az újrakezdés a lehetséges. De ez nem könnyű.

– Újfalu a szülőfalum, ide nemrégiben jöttem vissza egy cibakházi kitérő után. Oda elbújni mentem, vezekelni, végiggondolni, hogyan éltem, hogyan viselkedtem. Szembesültem a kritikákkal, küzdöttem a lelkiismeret-furdalással.

– Az ottani atya, Varga Tamás volt az, aki feltétel nélkül bízott bennem, aki hajlandó volt meglátni bennem az esendő embert, az asszonyt, az anyát. Hitte, hogy képes vagyok megváltozni és tisztességgel felnevelni a gyermekeimet.

– Házat szerzett nekünk Cibakon, támogatott sok mindenben. De a szívem hazahúzott Újfaluba. Csak édesanyámhoz jöhettem, ő ajánlotta fel, beköltözhetünk háza melléképületébe, ha azt lakhatóvá tesszük. Vállaltam.

Zsuzsát a településen mindenki ismeri, mindenki tudja, ki ő, mi minden történt vele. Szerinte ez egyszerre jó és bonyolult is. Ahogy látja, Újfalu olyan, mint egy nagy család. Rosszindulatú megjegyzéseket szerencsére keveset kapott a helyiektől, segítséget, támogatást annál többet. A szomszédtól például áramot, egy ismerőstől építőanyagot, mástól radiátort.

– De az csak dísznek van, hiszen a házban nincsen központi fűtés, jelenleg csak az előszobai pici kis kályhát tudjuk használni. Ezt is én szereltem be. De nincsen áram sem minden szobában, egy hosszabbítóval oldom meg a világítást.

– A víz bevezetése is „házilagos”, a csövet én hoztam el idáig fentről, édesanyám házából. Ennyire futotta. Félek a téltől... – árulja el végül legnagyobb aggodalmát Zsuzsa. Megsúgja, a hét közepén hajszárítóval fűtötték be a gyerekek szobáját, mert az előszobai kályha nem tudta átmelegíteni az egész épületet.

– Legnagyobb vágyam egy szociális bérlakás volna a faluban. Szétnéztem már sokszor albérlet ügyben, de a negyven-ötvenezer forintos havi bérleti díjat nem tudom vállalni.

– Elköltözni pedig nem szeretnék, ez a község az otthonom, itt akarok boldogulni – fűzi hozzá Zsuzsa, aki jelenleg állami és önkormányzati támogatásokból, tartásdíjból, valamint alkalmi munkákból tartja el családját.

Hangsúlyozza, bárhová elmegy dolgozni, bármilyen fizikai munkát elvállal, az sem baj, ha az „férfimunka”. Tudja ő, végzettség nélkül csak addig nyújtózhat, ameddig a takarója ér.

– Egyetlen dologra nem voltam eddig hajlandó: messzi településen, műszakban dolgozni – folytatja az édesanya.

– Én most a gyerekeimmel szeretnék sok időt tölteni. Három év kimaradt a közös életünkből, jó lenne ezt bepótolni, ha egyáltalán lehetséges.

– És higgyék el, tényleg nincsen nagy igényem. Állandó munkát szeretnék a környéken és egy olcsó kis albérletet. Vagy még inkább egy szociális bérlakást addig, míg nem lesz egy picike, önálló, komfortos otthonuk.

– Új, tisztességes életet szeretnék, ehhez pedig kis bizalmat az emberek részéről, melyet többet nem szeretnék eljátszani.