A csépai plébánia csaknem száz nehéz sorsú családot támogat

– Ezzel az autóval nem jutsz messzire – figyelmeztet Antal András atya (aki a papi rend tagja), majd javasolja, menjünk inkább az ő négykerék-meghajtású járgányával.

Alig két perc múlva már értem, miért volt a kocsicsere. Saras dűlők között vezet utunk, itt csak a terepjárók küzdik le az akadályokat. Útközben Antal András elmondja, gyakran jár errefelé, hogy a magányos, beteg, szegény sorsú embereknek segítséget nyújtson.

Nem kizárólag ő, hanem a csépai plébánia által létrehozott Irgalmasság Szigete elnevezésű csoport. Tűzifával, tartós élelmiszerrel, ivóvízzel, ruhával, bútorokkal, szivattyúval és más egyéb eszközzel támogatják az itt élőket. De ami a legfontosabb: odafigyelést, támogatást biztosítanak nekik.

Most a Polák családhoz igyekszünk. Jómagam gyorsan elveszítem a tájékozódást, már azt sem tudom, hol járunk a tizedik kereszteződés után. Végül ott, ahol az út véget ér és talán még a madarak is csak tévedésből repülnek errefelé, megállunk egy vályogház előtt.

– Szabad bejönnünk? – kopogtatunk a vastag pléddel letakart ajtón. A háziasszony gyorsan megtörli kezét, nagymosásban van. Szabadkozik, csak ilyenkor van rá ideje, amikor a gyerekek óvodában, iskolában vannak. A keverőtárcsás mosógép hangosan brümmög.

András atya (aki valójában csak diakónus) arról érdeklődik, minden rendben van-e, szükség van-e bármilyen segítségre. Polák Attiláné Marika csak bólogat, köszöni szépen, ha nehezen is, de megvannak. Azt állítja, ha nem lenne a családsegítő és az atya, nem is tudja, hová lennének...

Az édesanya egyedül neveli gyermekeit azóta, amióta párját letartóztatták. Ennek már két éve. Azóta nem tud elmenni főállásba dolgozni. Ugyan, ki adna neki munkát úgy, hogy csak reggel 8-tól délután háromig ér rá? Most „anyaságin” van, ebből élnek.

– Van itthon is dolgom elég – bólogat, majd sorolja a napi teendőket: – Reggel elindítom a kicsiket, az iskolabusz beviszi őket Cserkeszőlőbe. Aztán mosok, takarítok, főzök. A sült krumpli a kedvenc, azt nem győzöm készíteni! Meg a pizza...!

– Az csak akkor van, amikor az atya hoz adomány-pizzát. Sajnos a sütőm elromlott, serpenyőben melegítem meg a kész tésztát. Ha boltba megyek kerékpárral, az több óra, hiszen a falu nem itt van a közelben.

– Aztán begyújtok a kályhába, ha kell, fát vágok hozzá. Jaj, ezt nagyon nehéz volt megtanulnom, hiszen korábban ilyet soha nem csináltam. De mára már belejöttem.

– Délután a csempekályhán melegítem a vizet, hogy este legyen víz a fürdéshez. Mivel a teraszból kialakított fürdőszobát nem tudom fűteni, egy műanyag kádban mosdanak a picik a meleg szobában. A felnőttek meg odakint, a hidegben. Aztán itt az este és másnap kezdődik elölről az egész.

Kiderül, Marika testvére is ebben a házban lakik, így most öten élnek a két szobában. Szerényen, de szabadon. Az édesanya azt mondja, nem kellene neki nagy ház, jó a picike is, csak legyen bent a faluban. Persze, ez csak álom, remény sincsen arra, hogy valaha tudna venni egy másik ingatlant magának és a családjának.

Lottót sem vesz, abból a pénzből inkább hazaviszi a kiló kenyeret. Viszont vízkeresztkor megszenteltette házát, hátha az szerencsét hoz.

– Várom már a tavaszt, hogy végre elmehessek valahová dolgozni. Fóliásokhoz szoktam... A gyerekeknek is jobb lesz akkor, kint futkározhatnak az udvaron. De addig... addig kutya nehéz hetek várnak még ránk... – ingatja fejét az asszony.