az első kőút

2019.02.15. 16:30

Mit tudunk az első szolnoki kőútról?

A legendárium szerint városunk első kőútjának megszületését annak köszönheti településünk, hogy a korszak meghatározó személye, Albrecht főherceg az Indóháztól a Tisza-hídig vezető úton csapatával együtt 1851-ben beleragadt a sárba. Azóta viszont előkerült egy akta, amely szerint már jóval korábban felmerült az ötlete a városon keresztül vezető utak kikövezésének.

Szikszai Mihály főlevéltáros

Az 1700-as évek végén az utak nagy része még mindig földút volt. A korabeli leírások szerint nem is utak voltak ezek, hiszen a mellettük vezető árkokból kitermelt földdel terítették be az útpályát; úgy is mondhatjuk, „sárt hánytak sárra”.

Gondolhatnánk, itt az alföldi rónaságon nem ismerték volna a kövesutat!? (Kőből már a rómaiak is építettek utakat, bár az már jó régen volt és nem itt, az Alföldön.) Szolnok a XVIII. század végén is fontos tiszai átkelőhely, valamint sóelosztó és -tárolóhely volt. A kősót az erdélyi sóbányákban termelték ki, hogy azután vízi és szárazföldi úton továbbítsák az ország belsejébe.

A sószállítás fénykora azonban a török kiűzése után, az 1700-as évektől indult meg. A vízi úton történő továbbításra a Tisza mutatkozott a legalkalmasabbnak, hiszen az erdélyi havasoktól végig hömpölygött az egész alföldi rónaságon. A kibányászott 3–5 kg-os sótömböket vastag bőrökbe csomagolták, fából ácsolt tutajokra tették, és így úsztatták le a kanyargó folyón Tokaj, Szolnok, Szeged kikötőibe. (Szegedre a Maroson is szállítottak sót.)

Szolnokra azonban szárazföldön is szállítottak sótöm­böket: Dédától, Hajdúszoboszlón, Kunmadarason, Fegyverneken, Törökszentmiklóson keresztül. Márpedig abban az időben az utak – főként a Nagykunságban – „enyhén szól­va” borzalmas állapotban voltak. Nem volt ez alól kivétel a Debrecenből Szolnokra tartó „Só út” sem. A rajta utazók rémtörténetek sokaságát írták le. (A Hortobágyon még ma is állnak a régi csárdák, amelyek az utazókat és állataikat kiszolgálták.)

Nyilván Bihar megye fuvarosai és utazói is sokat használták ezt az utat, hiszen gyakran jártak Pestre ügyes-bajos dolgaikat intézni. Ha elképzeljük, hogy a Tiszától a bihari lankákig egy hatalmas vizes rét borította az egész tájat, érthető, miért volt nagy próbatétel az egész korabeli utazás! Szinte hihetetlen, de Karcag után gyakran vízi járművet kellett használni.

A rémséges Kara János mocsáron keresztül Kisújszállásig csak így tudtak elvergődni. Azt gondolnánk, hogy ezután megnyugodhattak. Szolnokon már régtől fogva (1562) létezett a biztonságos fahíd, ahol átkeltek a Tiszán. De sajnos nem! A sár, a vendégmarasztaló szolnoki sár még egy utolsó próbatétel elé állította őket. Ez a hosszas szenvedés azután mély nyomokat hagyott emlékezetükben. 1798-ban írt levelükben nem éppen hízelgő módon ecsetelik a város útjait.

„…semmi a kereskedésnek nagyobb akadályára nincs, mint a rossz út, rosszabb út pedig nints hazánkban, mint Szolnok Camerális [Kamarai] Városon keresztül egész Abonyig…”

No, de nemcsak siránkozásból áll a felterjesztésük! Írásukban elő is adják a megoldást.

„…jobbnak látnok egy állandó kirakott utat készíteni, s evégre a Tiszán Tokaj mellől termés köveket szállítani, s az utat végig a városon azzal kirakatni…”

Ahogy a sótömböket szokták, ugyanúgy a tutajok segítségével hozzanak köveket Tokaj környékéről, hogy a Szolnokon átvezető borzalmas utat kikövezhessék. Ötletükkel megkeresték az akkori Jász Kun Kerület vezetőit is, sőt a Helytartótanácsot is, de – sajnos – nem volt folytatása az ügynek. Még legalább fél évszázad telt el, amikor kiépült Szolnok első kövezett útja.

Ezek is érdekelhetik